Az én (b)irodalmam

  Amióta megérkezett, minden nap kilátogatott a partra és elmerengve nézte a szürke, tajtékzó Tirrén-tengert. Az ősz lassan télbe fordult, egyre hidegebbek lettek a napok, egyre szürkébbévált az égbolt és egyre komorabbá lett a hangulata, pedig örülnie kellett volna.

Örülnie, hogy Nagycenknél, ahol a mezőn leugráltak a vonatról egy jobb élet reményében nem lőtték le őket a katonák. Örülnie, hogy Ausztriában egy idős házaspár felkarolta őket. Örülnie, hogy a vonat eljutott Livornoig és most itt áll a tengerparton, és nézi a végtelent és bízik a végtelen lehetőségben. 

        Ardenza a város egyik parti részét képezte, ami szinte külön faluként működött. Az emberek halászattal foglalkoztak már a középkortól, de már akkor is leginkább papok lakták, akik szinte remeteként éltek itt. 

A Kelet-Európából beáramló emigránsokra felkészülve az egyház segítségével épületeket húztak fel, ahol az érkező férfiakat, nőket elkülönítették, kivéve a családokat, akik együtt maradva kaptak szállást, ételt és munkát. A gyerekeket a papok próbálták tanítani kisebb-nagyobb sikerrel. 

Nando - mert az olaszok így hívták – 16 évesen már fejlett, erős fiú volt, hisz otthon is dolgoznia kellett az iskola után. Apjával lovaskocsin szállították a szenet Pest utcáin és a lapátolásból bizony ki kellett venni a részét. Így itt is segített a további építkezéseknél, de esténként unatkozott. Jó pár hasonló korú fiú szökött meg otthonról a Kánaán reményében, így kerítettek egy labdát és focizással ütötték el az időt. 

Végre újra játszhatott! A Budapest-Honvéd ifi csapatában bal összekötőként olyan jó játékosnak bizonyult, hogy hamar bekerült az ifjúsági válogatottba, ahol legnagyobb élménye az volt, amikor Puskás Öcsi kezet fogott velük a meccsek előtt és karácsonykor felesége Bözsi néni minden fiatal játékosnak ünnepi inget ajándékozott. Akkor még azt hitte egyszer ő is a felnőtt válogatott játékosa lehet, együtt játszhat a nagyokkal és meglátja a világ gyors mozgású jobb lábát és cseleit. 

Ám a forradalom közbeszólt, látta a diákok tüntetését, a fegyverben vonuló ifjakat, fiúkat és lányokat, majd a tüzeket, a fájdalmat, a jajveszékelést és a halált is. 

Kispesten lakott családjával szegényes körülmények között, pedig apja tűzoltó volt, szabadnapjain pedig két lovukkal húzatta a szekeret megpakolva szénnel és szállította a környező utcákba. Mivel bátyjai tanultak, dolgoztak, ő pedig munka után - apja szerint csak a focival foglalkozott - mennie kellett szenet hordani. Minden délután megfeszített erővel lapátolta le a szenet a házak pincéjébe, hogy mielőbb végezhessen és elindulhasson edzésre. Apja rossz szemmel nézte a focizni siető gyereket, szerinte elfecsérli a drága időt ezzel a mókával. Pedig jól játszott, hisz válogatott volt, de otthon ez senkit nem érdekelt. A kölcsön cipő, az elnyűtt sportszár voltak társai. Táskáját vállára vetve futott a villamos után, hogy a következő megállóban az ütközőre pattanhasson, hisz pénze nem volt villamosjegyre. Az edzőpályához érve mindent elfeledett. Boldog volt társaival, ahol a legtöbb gyerek szegény családból származott. Boldog volt, amikor megérezte a frissen vágott zöld fű illatát és végre a pályára szaladhatott. Este fáradtan, karikás szemekkel tért haza, szerény vacsoráját némán megette és ment lefeküdni akár az árnyék. 

Már az elemiben is a labdával foglalkozott. Reggelente annyi pénzt kapott, hogy a közeli péknél a kenyér végét levágják neki tízóraira, majd futott az iskolába. Persze nem a tanulás hívogatta magához, hanem a szünetben a rongylabda, amit az anyáktól ellopott harisnyákból varrtak össze. Az iskola udvarán csapatott alakított, a gyerekek lelkesen kiáltoztak, hogy Nando csapatába kerülhessenek. Egy falat támasztó fiúcska figyelte ábrándozva a foci eseményeit. Kikeményített galléros inget és vasalt rövidnadrágot viselt és szomorú tekintettel, megszeppenve lépett oda Nandohoz a félidőben. 

– Szeretnék én is focizni!

Nando komoly tekintettel nézett végig a vékonyka lábakon, a hófehér ingen és határozottan megszólalt:

– Mid van?

A fiúcska félénken elővette táskájából a szalvétába csomagolt szalámis zsömlét és odatartotta Nando orra elé.

Nando nagyot nyelt! Szalámi? Az otthoni asztalon még sosem volt ilyen étel. Zsömle? Hisz minden nap a kenyér csücskét rágta el tízóraira. Szalvéta? Hisz ők mindent újságpapírba csomagoltak. Vágyakozva kikapta a fiúcska kezéből a szendvicset és felkiáltott:

– Mehetsz!

A vézna fiúcska boldogan futott a pályára, amit a gyerekek jelöltek ki az udvaron egy-egy pulóvert ledobva a földre. Bukdácsolt, ugrált, esett-kelt a gyerek, de sosem ért labdához. Eközben Nando mennyei örömmel falta be a szendvicset, ami bizony nem tartott tovább két percnél, majd intett a vézna srác felé:

– Lejöhetsz! Lecseréllek!

– De hát még nem is értem labdához! – szipogta a fiú.

– A szendvics elfogyott! Ha holnap hozol, újra játszhatsz!

Így teltek az iskolás évek Nando életében. 

A nyári grund volt a másik bázis a lakótelepi gyerekek számára. Ott mindenki egyenlő volt, és mindenki szegény. Már délelőtt kimentek a füves területre, ahol a kutya sem kereste őket és kezdődhetett a véget nem érő meccs. Nando itt is az egyik csapat kapitánya volt. Határozott, bölcs és komoly. Ritkán nevetett, bizonyára az élet korán megkeserítette. Az egyik kapuban barátja állt, a fél lábú Pepe, akinek egy repesz vitte le egyik lábát, amit a háború után egy félreeső helyen megtalált. Két mankóval és egy lábával jobban védett, mint egy egészséges kapus. Persze a támadó játékosok féltek is a kapu közelébe menni, mert a fa mankókkal akkorát tudott ütni a sípcsontokra, hogy jobbnak látták a fiúk, ha inkább erősen védekeznek a saját kapujuk előtt. Ha elfáradtak, bemásztak a kertész gyümölcsösébe almát lopni, ahol bizony sokszor futott utánuk a kertész átkozódva, de el nem tudta kapni őket soha. Nevetve hevertek végig a füvön, nézték a kéklő eget és ábrándoztak. A szebb jövőről, a gazdag életről, a világbajnokságról. 

56’ november 5-én reggel az anyja leküldte kenyeret venni a családnak. Voltak bőven, a nővére, két bátyja, két öccse és két húga. Etetni kellett az éhes szájakat. 

A pék boltja előtt az eddigiekhez képest is hosszú sor állt. Mindenki figyelt, suttogott, rettegett. Nando csak hallgatta a suttogásokat, amikor felfigyelt egy csapat férfi beszélgetésére. 

– Még ma indulunk! Sopronig vonattal megyünk, aztán ott az osztrák határ! 

– Mi lesz a gyerekekkel? Mi lesz a családunkkal? – kérdezte aggódva az egyik.

– Előre megyünk és üzenünk nekik, ha jó helyre értünk. – mondta a főszervező.

– Nem tehetem! Nem hagyhatom itt őket szó nélkül!

De indulni kellett, egy jobb élet reményében, így Nando szó nélkül csatlakozott a férfiak csapatához és a Keletiben felültek az első Sopronba tartó vonatra. Senki nem figyelte őket, lehettek akár munkások is. Mindenki a vonuló tömegre koncentrált. 

Nem mehettek el egészen Sopronig, ahhoz, hogy a leggyorsabban elérjék az osztrák határt, Nagycenk határában a mezőn leugráltak a vonatról és bevették magukat az erdőbe. Ág sem reccsenhetett, egyenként lopakodva tették meg azt a néhány métert, ami a két országot elválasztotta egymástól. Már majdnem átjutottak mind, amikor fegyver dörrent és egy…, egy odaveszett. 

– Ne nézz hátra! 

– Fuss, ahogy a lábad bírja! – kiabálták egymásnak az emberek és futottak, rohantak ki tudja hová, de már nyugaton voltak, egy szabad országban! 

Kilenc forinttal a zsebében, egy vékony kabátban kuporgott egy elhagyottnak tűnő pajtában, amikor rátaláltak és nem elzavarták, hanem étellel, meleg tejjel kínálták. 

Onnan már villám sebességgel követték egymást az események. Találkozás a többiekkel, egy újabb utazás vonattal, majd a tenger, amit még sohasem látott. 

Nando jól forgatta a labdát, szinte vezére lett a többi gyereknek a láger melletti grundon. Giuseppe atya – aki valamelyest tudott magyarul – magához hívta a fiút és elvezette a városrész futball klubjához, ahol felismerték a tehetségét és másnap már játszhatott az ifjúsági csapatban. 

Végre újra a zöld gyepen! Végre újra füttytől hangos környezetben, végre újra stoplisban, amit nem nőtt ki senki, nem rongyolódik a talpa, hanem teljesen új! ÚJ!

Minden mérkőzés előtt felöltötte piros mezét, ami bár nem a Honvéd piros-fehér meze volt, hanem az Ardenzáé, de piros volt, mint a vér, ami egy tizenéves fiú szívében lüktetett.

Esténként betértek a férfiakkal egy part menti kocsmába, ahol figyelte a nagy kártyacsatákat, a felhőtlen vidámságot és a színes televíziót. Micsoda gépezet! Otthon még fekete-fehér televízióra sem tellett, itt pedig a legkisebb kocsmában is színesben látják a világot. 

Egyetlen dolgot sosem tudott megszokni, az pedig a hal volt. Halat ettek ebédre, vacsorára, hisz egy kikötővárosban a hal volt az alapélelmiszer és a legolcsóbb étel, amit a láger a sok menekültnek tudott biztosítani. 

Esténként puha szalmazsákra feküdt, és a fáradtságtól hamar álomba szenderült. Ám az álmok mindig egyformák voltak és mindig kísértették.

Egy sötét, fürtös hajú kislány szaladt elé a poros úton és rikoltotta a távolba: 

– Nándi gyere haza! Nándi gyere haza! – ő volt a hároméves kishúga, akit búcsú nélkül hagyott otthon. 

 A lágerben elérkezett a karácsony. Nem esett a hó, szikrázóan sütött a nap, a telet csak a hideg hőmérséklet idézte. A papok, már az advent ideje alatt minden vasárnap misére szólították a lakókat a közeli templomba, akik buzgó imádsággal kérték az Istent, hogy adjon nekik jobb életet. Fenyőfát állítottak Giuseppe atyával, aminek ágait az asszonyok és lányok által készített papírdíszekkel és gyümölcsökkel díszítettek. Az alma mellett narancs is került az ünnepi asztalra és panettone, az olasz karácsonyi kuglóf. Narancsot korábban még sosem ettek otthon, az édes, de mégis fanyar, lédús gyümölcs mindenki kedvence lett. A kuglóf is finomnak bizonyult, de nem helyettesítette az otthon illatozó diós és mákos bejglit. A fa alatt mindenki énekelt, a papok olaszul és latinul, a menekültek magyarul, vagy szláv nyelven. Úgy ültek a nagy fenyő alatt, mint egy nagy család, a menekültek klánja. 

Nandonak eszébe jutott az otthoni karácsony… A háború után talán szegényebbek voltak, mint azelőtt. Az apja, éjjel-nappal dolgozott, még 24-e napján sem volt otthon. A gyerekek játszottak, a nagyok olvasgattak és örültek, hogy nem kell kimenniük a dermesztő hidegbe. Már délután lehetett, amikor anyja csendben odalépett hozzá, pár forintot nyomott a kezébe és rideg, kék szemeivel rátekintett:

– Indulj! Hozz fenyőfát!

Nando értetlenül meredt anyjára, majd kinézett a párás ablakon, ahol látta a hideg szélben hajladozó fákat. 

– Menj! – mordult rá az anyja, akinek hangja nem tűrt ellentmondást.

Nando kabátba burkolózott, felvette bátyjától rámaradt bakancsát és elindult a kihalt, havas utcán a legközelebbi faárushoz. A kertész már bezárt, elfogyott minden kivágott fenyője, így tovább kellett mennie. Először csak céltalanul kóborolt, majd ahogy kezdett sötétedni szaladt, majd rohant a belváros irányában. Az utca csendes volt, csak a szél kegyetlen süvítését lehetett hallani. A kapualjakban itt-ott egy-egy szakadt egyenruhás alakot látott meglapulni, akiknek se otthona, sem családja nem volt. A magas házak szétbombázva, romosan nyúltak a sötét ég felé. Árvának érezte magát, de kellett a fenyő. Már majdnem elérte Budát, amikor egy fenyőárust pillantott meg a piac területén. Még néhány gally volt nála, amit igyekezett eltakarítani, de megesett a szíve a fiúcskán, így oda nyújtotta neki az ágakat. Nando kihalászta zsebéből a forintokat, átfagyott ujjaival a férfi felé nyújtotta, aki eltolta magától a gyermek kezét és útjára bocsátotta. 

Már este volt, amikor átfagyva, meghűlve hazaérkezett. Anyja ridegen meredt a gallyakra, de némán elvette tőle és egy vázába rendezgette. Dísz csak annyi volt, rajta, amit nővére papírból ráaggatott. A karácsonyi asztalon néhány aprósütemény, egy csirke sütve és krumpli. Az apa magas, zord arccal lépett a házba karácsony estéjén, örült, hogy a szén elfogyott és végre felmelegítheti magát. Látta az asztal körül a komor arcocskákat, az asszony haragos tekintetét és a feldíszített gallyakat. Nem szólt, csak szomorúan ingatta a fejét. 

Az élet csodásabb volt évekkel ezelőtt, amikor a háború kitört. Akkor még csak négyen voltak testvérek és a szülők úgy látták jónak, ha a bombázást elhagyva vidékre költöznek. Így jutottak el Budapestről a Vas Megye egyik aprócska falujába Döröskére, az anyai nagypapához. Az alacsony, vékonyka termetű nagypapa vidám természete, és a falu adta nyugalom maga volt a béke szigete. Nando az első elemit a falu iskolájában járta, iskola után a nagypapa kertjében játszottak, mókáztak. A növénytermesztés mellett állatok is voltak a ház körül. A baromfi tojást adott, a tehéntejet, a lovak húzták az igát. Két öreg, igása volt papának, akik mindig figyelték az öreg szavait. Egy délután Nando úgy döntött megüli az egyiket. Ismerte a lovakat, hisz Pesten apjának is volt kettő, gondolta ezeket sem lesz gond megülni. Felmászott az egyik hátára, majd indulásra unszolta a méla állatot. A ló nem indult. Nando először csak súgott a ló fülébe, majd kiabált neki és végül sarkával belevájt a ló oldalába, ami bár nem fájt a nagy állatnak, de mérgesen felnyerítve elindult. Futott, vágtatott, árkon-bokron át, egészen a kert végében kifeszített ruhaszárító irányába, ahol Nando elakadt a kötélben és messze repült a lóról. A család és a kertben dolgozók nagy jajgatással futottak össze, körbeállták a fűben fekvő gyereket, aki leporolta ruháját és kacagva talpra ugrott. Mint ha az őrangyala óvta volna az eleven gyereket, egy haja szála sem görbült meg, csupán a nyakán látszott egy piros csík, ahol a kötél megtalálta. Nagy volt a boldogság, a gyermek túlélte a nagy vágtát, ám apa hamarosan vágóhídra küldte a lovat. Ez volt a büntetés. 

Livornoban a hűvös tengerparti tél hamarosan tovaillant és beköszöntött az enyhe, illatos tavasz. A lágy szellő sós tengerillatot hozott, Nando betöltötte a 17-et, vezetésével megnyertek minden focimeccset. Giuseppe atya tanítani szerette volna a fiút, aki elég makacsnak bizonyult, így gyors észjárása ellenére meg sem szólalt olaszul. Az atya kérlelte, könyörgött neki, hisz egy kicsi tanulással elkerülhet a lágerből, akár Pisa csapatába is elszerződhet. 

Pisa… a Ferde Torony…

Amikor először játszottak a város egyik csapata ellen autóbusszal érkeztek meg a városba. Az atya úgy gondolta, hogy a mérkőzés előtt a gyerekek tekintsék meg a város nevezetességeit, főként a dómot és a mellette álló tornyot. 

Micsoda látvány! A menekült gyerekek többsége még sosem hallott a Ferde Toronyról, ami hófehéren márványba meredt az ég felé, bár egy kicsit ferdén. A dóm előtt egy rövid imádságra megálltak, kérték Istent a jó játékhoz és a győzelemhez, majd tovább indultak a Bellanifutball pályához. 

Nando és a fiúk győzelemre vezették a csapatot, így hazafele Giuseppe atya ünnepi vacsorát ígért a gyerekeknek. Egy kis parti vendéglőben pizzát kínált az éhes játékosoknak. A gyerekek ámulva nézték a tészta korongot, ami kolbásszal, hallal és zöldségekkel volt megrakva alatta édes paradicsomszósszal. Otthon ilyen tésztát még sosem ettek. Ismerték a kenyeret, a langallót és az édes almás pitét, de pizzáról még nem hallottak. Kíváncsian haraptak bele a meleg tésztakorongba, ami gyorsan elfogyott.

Nando egyre jobban beilleszkedett a láger lakói közé, ám az éjszakák egyre lidércesebbel voltak. Vissza-visszatért az álom, ahol a kislány sírva hívta haza bátyját, aki a messzeségbe egyre inkább vágyakozott haza testvéreihez. 

– Atyám! Én haza megyek! – szólt egy napon Nando Giuseppe atyához.

A pap sejtette, hogy valami motoszkál a fiú fejében, hisz az utóbbi időben egyre komorabb és ingerlékenyebbnek találta a gyermeket. Már nem kérlelte, tudta, hogy itt elsorvad a fiú, bár azt is tudta, hogy otthon kemény élet fogja várni. 

Egy áprilisi napon néhány haza vágyó társával együtt felültették őket egy Ausztriába vezető vonatra. A vasparipa gyorsan maga mögött hagyta a Toszkán tengerpartot, átrobogott az Alpokon és végül megállt Sopron pályaudvarán. Fegyveres katonák várták a leszállókat és a visszaérkező emigránsokat kiemelték az utasok közül…

Vallatás, kérdések sokasága várt a fiatalokra. Egy cellában várták a holnapot, ami ki tudja, ideér-e hozzájuk. Napokkal később, egy szál ruhában, amiben elindult Olaszországból, véraláfutásokkal a szeme alatt érkezett meg Kispestre. Nyomban a házukhoz sietett, ami üresen állt, a család, bútorok és főleg remény nélkül. Tompa aggyal kóborolt az utcán, amikor szembe jött vele egykori barátja Pepe anyja, aki elmondta, hogy a család elköltözött Vas Megyébe, a nővére férjhez ment, őt megtalálja néhány utcával lejjebb. 

Nando lélekszakadva rohant Marikához, aki férjével és annak családjával egy bérházban lakott. A magas, szőke fiatal nő úgy ölelte magához a göndör hajú fiút, mint ha sosem akarná elereszteni. Hazatért az elkóborolt bárány, a legnagyobb szívű fiútestvér. Marika dacosan kiállt testvére mellett, és férje ellenkezése ellenére is befogadta testvérét. Egyetlen kikötésük volt, hogy mielőbb keressen munkát. A fiú a kerámiagyárban helyezkedett el, korongon készített tányérokat, több százat egy nap. Hamar kiderült, hogy a gyárnak van egy saját focicsapata, ahová bevették és ismét bal összekötőként rúghatta a labdát. Este kocsmázott a barátokkal, bár sosem ittak, inkább a társaság miatt jártak oda. Az italhoz se pénze, sem kedve nem volt. Egyetlen rossz szokása a cigaretta lett, amivel a lágerben ismertették meg és ez hosszú évtizedekig a szenvedélye maradt. Marika férje gőgös, mord ember volt, bár nem sokat találkozott Nandoval, mégis utálta a jelenlétét. Nando tudta, hogy nincs sokáig maradása, de nem tudott 17 évesen külön költözni, így azt gondolta felkeresi szüleit. 

– Vasszécsenyben telepedtek le. – súgta egyik este Marika a testvérének – Apuka a TSZ-ben kapott állást, biztosan neked is lesz ott hely!

Nando mielőtt betöltötte volna a 18-at vonatra ült, ami elvitte Szombathelyre, majd onnét egy kisebb vonattal Vasszécsenybe. A kis vidéki falu végén a Gyöngyös patak mellett álló házban megtalálta családját. Egyik bátyja költözött csak velük, ő kijárta az ipari iskolát, két bátyja még az elemit végezte. És ott volt a kis sötét hajú lányka, Juci, aki úgy csüngött bátyja nyakában, mint egy feltekert sál. 

– Hát megjöttél Nándi! – rikoltotta és futott tovább, hogy megmutassa a kertet, az udvart bátyjának. 

Az apa nem kérdezett semmit, csak megveregette rég nem látott fia vállát. Anyja vacsorával kínálta és a fiú látta, hogy jobban élnek, mint a fővárosban. 

A szomszéd falu termelő szövetkezetében helyezkedett el. Dolgozott a földeken, a magtárban, a műhelyben. Minden munkát elvállalt, nem volt sok ideje pihenni, de mielőtt este álomra hajtotta volna fejét, eszébe jutott a futballpálya, a gólok, a győzelem. Amikor a falu összejött aratás utáni vigasságra, vagy szüretre, búcsúra, a férfiak csapatokat alakítottak és fociztak. Ekkor látták meg Nando tehetségét és egyik kollégája elhívta Sárvárra egy próbajátékra. A labda szállt, a fiú futott, védekezett, támadott. Sárváron befogadták, így munka mellett állandó játékosa lett az egyesületnek. 

Egy évvel később felbukkant ő, a fonott hajú lány. Barnás-zöld szemei fénylettek, copfja csak úgy ugrált a vállán, amikor lépkedett. Egymásba szerettek, majd összeházasodtak. Táplánszentkereszten telepedtek le. Egyetlen leányuk született és két unokájuk. Az egyik én vagyok! 

Nando hosszú utat tett meg egyedül, árván, hogy megtalálja a boldogságot. Sokat kérleltem, hogy meséljen Livornoról, a focista éveiről, de mindig szűkszavú volt nagyapám. Egész életében a jóra törekedett, hogy családjának mindent megadhasson, amit ő nem kapott meg és még sokkal többet. Anyám az ő drága angyala volt, és mi a húgommal a tündöklő csillagai. Lányom, még ismerhette dédapját. Kisgyermek éveit nagyszüleimnél tölthette, ő volt Nando gyöngyvirága. 

2015-ben februárban a születésnapja előtt érte a halál. Csendben távozott, csendben ahogy egész életét élte. Becsülettel, szeretettel, és olyan vidámsággal, amit ő nem kaphatott meg a szüleitől. 74 évesen szólította magához a jó Isten és bízom benne, hogy odafönn játszik az égi focicsapatban és látja unokái munkáját, sikereit és szép életét. 

„Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.”

Szeles, hideg délután volt. Behúzódtunk kis lakásunkba, játszottunk a fiúkkal. Valamit vártunk. Jézus eljövetelét vagy egy játékos karácsony estét? Már nem tudom.

Anyám tüzet rakott a kályhában, melegnek kellett lenni, hisz ott volt a pár hónapos kishúgom.

Egyszer csak anyám oda lépett hozzám, pár forint csörgött a markában, majd súgta, hogy öltözzek és induljak fenyőfát vásárolni. Rettegtem a kinti hidegtől, nem akartam menni, de nem szóltam. Hogy miért engem küldött, hisz ott voltak a fiúk és a nővérem. Nem tudom. Gépiesen vettem fel a bakancsomat és kabátomat, ami még idősebb fivéremről maradt rám. Zsebre raktam a forintokat, majd kiléptem az utcára.

Már kezdett sötétedni, az utcák csendesek voltak, pedig a főváros karácsonykor is mozgolódik. Ez mégis egy csendes karácsony volt, mindenki örült a békének és a békés, bombázástól és lövöldözéstől mentes ünnepeknek.

Kispesten laktunk, így próbálkoztam az ismerős kofáknál, hátha akad nekik egy kisebb fa, de már mindenki zárta a boltját, elfogytak a fenyők. Villamosra ültem, egészen Budáig mentem, hogy találjak otthonra valamit. Folyton azon zakatolt az agyam, hogy fenyő nélkül nem mehetek haza!

Anyám szigorú asszony volt, nem tűrte az ellentmondást. Egész gyerekkoromban csak arra emlékszem, hogy kevés a pénzünk. Pedig apám keményen dolgozott. Magas, erős ember volt, ritkán nevetett, de tudtam, hogy szeret bennünket. Tűzoltóként dolgozott, majd szabadnapjain szenet hordott. Kocsinkat két lovunk húzta, úgy járta a környéket. Ezen az estén sem volt otthon, még dolgozott, így tudtam, hogy fáradtan érkezik haza, nem akartam elszomorítani azzal, hogy fenyő nélkül térek haza.

Ahogy barangoltam a hideg utcánkon, a hó is rákezdett. Egyre csípősebb volt a hideg, de csak mentem és mentem előre. Nem tudom megmondani, hány fenyő árus utasított vissza és küldött tovább. Láttam arcukon a szánalmat, ami először felbőszített, majd sírásra késztetett. Hogy sírhat egy nagy, erős fiú? Nagy, erős? Hisz csak 7 éves múltam, a második elemit jártam, még mit sem tudtam a világról. A háborút sem értettem, miért van.

Öt évesen a szüleim egyik nap összecsomagolták a legszükségesebb holminkat, majd szekérre ültünk és lezötykölődtünk Döröskére, mondván ott biztonságosabb. Így is volt. Csodás, játékos évet töltöttünk ott anyai nagyszüleimnél, az első elemit is ott jártam ki. Bár jöttek, mentek a katonák, nem érintett bennünket a véres, kegyetlen háború.

Lassan eljutottam egy fenyő árushoz. Látta könnyáztatta arcomat és a még nála lévő utolsó megmaradt gallyakat a kezembe nyomta és haza zavart. Futottam, szélvészként rohantam a pesti utcákon, ami addigra már teljesen kihalt. Csak néhány férfi kóválygott a félhomályban, szakadt katona ruhában, az egyik mankóval, egy lábon próbált előre jutni. Ez már a háború utáni nyomor volt a sötét karácsonyi utcán.

Nem tudom hány óra lehetett, amikor haza értem kipirulva, örömmel adtam át a fenyőágakat anyámnak. Ő hideg kék szemével végig mért, majd szó nélkül egy pofonnal jutalmazott. Én álltam az ajtóban lucskosan, fáradtan, elcsigázva, sajgó arccal, de nem érdekelt a pofon. Otthon voltam, végre haza értem!

Anyám vázába rakta az ágakat, pár színes papírt aggatott a végeire és almákat rakott a váza mellé, ez volt a mi karácsonyi ajándékunk.

Ekkor toppant be a házba apám mindenki fölé magasodva. Fáradt szemeivel a fenyőágakra pillantott, a fejét csóválta, majd végigmért bennünket és láttam a szemében a szeretetet, a bánatot, a tehetetlenséget.

Anyám reggeltől sürgött-forgott a házban. Imádta az ünnepeket, a karácsonyi áhitat egész nap ott volt fáradt, de mosolygós arcán. Nem számított milyen idő van odakinn, hisz apám elegendő fát készített a kályha mellé, egész nap pattogott a tűz. Karácsonyi dalokat énekeltünk, és anyám közben karácsonyi imákat mondott.

Szenteste napján mindenkinek meg volt a feladata. Anyám karamellás cukorból dió és mák ízesítéssel szaloncukrot főzött. Oh, micsoda illatok voltak azok! Két legidősebb nővérem sztaniolpapírból vagdosta a szaloncukor csomagolását, miközben fiatalabb nővéremmel színes papírból karácsonyfa díszeket hajtogattunk. Apám a fenyőfát készítette elő, ami minden évben a ház éke volt. Egy seprű nyelébe fúrt lyukakat, amibe fenyő gallyakat illesztett. Alulra nagyobbakat, felülre kisebbeket. Így mindig hiánytalanul sudár kis fa került a konyhaasztal fölé. A mennyezeten volt egy kampó, ahová édesapám felakasztotta, így helyet sem foglalt, hisz voltunk elegen. Egyedül a két öcsém nem dolgozott, hisz csupán pár évesek voltak, ők dióval gurigáztak és birkóztak hatalmas kacagások közepette.

Már híre, hamva sem volt a háborúnak. Még két éve sem volt, hogy Táplánfára költöztünk, apám új munkahelyet találva és új életet kezdve. Falun könnyű volt elhelyezkedni, a mezőgazdaságban mindig kellett az ember. A falu szélén egy kis házat építettek szüleim ahol sok-sok boldog évet töltöttem testvéreimmel. Nem volt sok pénzünk, de mindig volt mit enni, mit felvenni. Anyám méterben vásárolta a szövetet a házaló árustól, majd Singer varrógépén mindenkinek ő varrta a ruhákat. Az ólban volt egy tehenünk, akitől mindig tartottam, de bőségesen adta a tejet, aztán ott voltak a tyúkok, libák, amik tojást és húst is adtak. Egy évben egyszer öltünk disznót, amit apám gondosan etetett és hizlalt fel, hogy karácsonyra friss hús kerüljön az asztalra. Ezen az estén is sült húst szolgált fel anyám krumplival, mert az is volt a veremben. Mákos, diós bejgli került a süteményes tányérra zserbóval együtt.

Amikor beesteledett és elköltöttük a vacsorát, apám meggyújtotta a fa ágaira csíptetett gyertyákat, amik fénye beragyogta a kis konyhát. A fa alatt az asztalon mosolygós arcú rongybabák sorakoztak és faragott bábúk: lovacska, katona, kecske. Az őszi almák piroslottak a fehér asztalterítőn, az arany és ezüst sztaniolpapírba csomagolt diók csak úgy ragyogtak.

Az ajándékokat szüleink készítették nekünk nagy titokban és mi sosem voltunk ilyen boldogok!

Együtt voltunk, szeretetben, egészségben, békében a kis falucska utolsó házikójában.

(Margit és Nándor emlékére)

„Minden nyár végén érzem szívszorítóan az idő múlását!

…vizes fürdőruhákban,

hosszú nyári estékben,

együtt töltött napokban,

tengeri csillagokban,

Duna kavicsokban,

balatoni naplementékben,

csendes semmittevésben,

közös emlékeink kincseskamrájában.”             

Két évvel ezelőtt, körülbelül ilyen tájban, csak csodás őszi napsütésben sétáltunk férjemmel és lányommal a Somló-hegyen és csodáltuk a táj szépségét, a csendet, a békét és a kis borospincéket. Akkor mondta ki először a férjem, hogy kellene nekünk egy kis nyári lak.

Nézelődtünk, számolgattunk és arra a megállapításra jutottunk, hogy nem értünk a szőlőhöz, nem szeretnénk kertet gondozni és – bár szép környezetben – de a nyaraló örökké ott fog állni és nem láthatunk világot. Ekkor gondolkodtunk tovább már-már lakókocsi irányában (amit húzni kell, és jaj nincs vonóhorog szeretett autónkon). Így lett az ötlet immáron teljes, azaz a lakóautó!!! Ám ha veszünk egy árban a Somló-hegyi nyaralónak megfelelő összegű autót, az sajnos majdnem olyan öreg, mint én! (hi-hi) Ám annyit mégsem lehet egy lakóautóra költeni, mint a lakásunk ára! És láss csodát! Férjem ezt is kitalálta – furgonból lesz a mi második otthonunk!

2020. őszén találtunk rá a furgonra egy ajkai autókereskedésben és amikor a kereskedő meghallotta mivé szeretnénk alakítani a hibátlan munkagépet, nagyot kacagott. A téli időszakban rengeteg videót néztünk furgonok átalakításáról, én elkészítettem a tervrajzot és a belső dizájnt, férjem a munka megvalósítását tervezte meg.

2021. februárjában, zord téli hétvégén álltunk neki a munkálatoknak. Először az ülések mögötti válaszfalat kellett kibontani, majd a szigetelés következett, a plafon szigetelése után az álmennyezet készítése. Tapétázást követően a padlóburkolatot raktuk le, és férjem elkészítette a rögzített magasított ágyat, mely alatt nagy lett a tárolási lehetőség. Eközben beszereztük a könnyű szerkezetű gardrób szekrényt, a szivacsos fotelágyat, a mini konyha szigetet (két főzőlapos villany tűzhely, egyes mosogatóval, fagyasztós hűtővel), szélfogót, kemping konyha szekrényt, bio WC-t, lámpákat és egyéb apróságokat. Eközben férjem beszerelte az elektromosságot és a víztartályokat.

2021. májusára furgonunkból Pom-Pom lett, a mi kis „csigaházunk”.

Az elmúlt két nyáron az alábbi helyeken kempingeztünk és a környékbeli tájakat, nevezetességeket jártuk körbe kerékpárral. Bizony, az egyik legfontosabb eszközünk a nyarak folyamán.

Jufa Vulkán Kemping (Celldömölk)

Miramare Camping Village (Chioggia, Olaszország)

Mirabella Camping (Zamárdi)

Punta Spin Camping (Grado, Olaszország)

Rév Kemping (Szántód)

Lucija Camping (Portoroz, Szlovénia)

És ez még csak a kezdet, ez év nyarára már bővítettük guruló otthonunkat elősátorral, plusz egy fotelággyal és jövőre a bővítés folytatódik, de most nem árulom el a titkokat.

Hogy miért kemping? Most tudtam meg milyen az igazi szabadság, a tökéletes pihenés, a végtelen nyár önfeledt élvezete és a családdal együtt töltött, megunhatatlan rengeteg 24 óra. Mert összezárva néhány négyzetméteren sokan azt gondolnák rettenetes, ám igazi csapatépítő és mi szuper csapat vagyunk!

Egy kis kezdő tőke és kreativitással Ti is nagyszerű guruló csodát tudtok építeni. Kérdésekre szívesen válaszolok, megtaláltok a facebookon, a Kempingezők csoportban és a Lakóautóval a világban! csoportban.

Egyik kedvenc tantárgyam az összehasonlító európai jogtörténet kapcsán szeretném közelebbről megvilágítani a koraközépkori skandináv társadalmat, azon belül a skandináv jogrendet.

A „skandináv” jelző hallatán a legtöbben négy országra asszociálnak: Svédországra, Finnországra, Dániára és Norvégiára. Ezek azok az országok, amelyeket a legfejlettebb térség államainak, jóléti államoknak neveznek. Ez a felsorolás gyakran kiegészítést nyer Izlanddal.

A skandináv jogfejlődés szorosabb értelemben a VIII. században kezdődő viking kirajzással indulhatott meg, ugyanis e rabló/felderítő expedíciók során történik egy hatalmas mértékű érintkezés Európa más népeivel, aminek során az északi germánok találkozhattak más, ekkor még inkább csak szokásoknak nevezhető rendező elvekkel.

A világ jogrendszereiben eleinte nem volt írásbeli törvény, nem alakult ez másképpen a skandináv jogrendszerekben sem. A jog szokásjogokból állt, amelyeket a skandináv népek maguknak fejlesztettek ki és reformáltak a „dolgoknak” nevezett üléseken. A szokásos törvényeket később írásban rögzítették a XI. és a XIII. század között. Ide tartozik a Gulathing törvény (XI. század, norvég); Jütland törvénye (1241, dán); valamint Uppland (1296, svéd) és Götaland (XIII. század, svéd) törvényei. Ezek a kódexnek alig nevezhető joggyűjtemények kezdetben hanyagolták az idegen befolyásokat, később a germán törvényekkel léptek kölcsönhatásba.

A középkori skandináv faluközösség, ami lényegét illetően már az i. sz. 5. századra kialakult, lényegében változatlan maradt a középkoron át. A kereszténység felvétele előtti, nemzetségi eredetű jogrendszer is fennmaradt. Ezt a szabad, fegyverviselő férfiak közössége, az őket magukba foglaló gyűlés, a ting szabályozta. A választott elöljáró, a lagman („a törvény embere”) irányította a jogszabályok megalkotását a helyi szükségletek szerint és azok fenntartását, alkalmazását.

A gyilkosságok jóvátételéül teljes összegű pénzváltságot kellett fizetni, felét fizették egy szem kiszúrásáért, negyedét egy fülért és így tovább. Az ítéletek kiszabása után annak érvényt szerezni igen nehéz volt, így a nagy hatalmú családokat nem igen tudták rászorítani a büntetés kifizetésére. A bonyolultabb vitákat gyakran párviadallal vagy tűzpróbával döntötték el. A lopást akasztással büntették, hiszen a tolvaj szegény ember, akinek az életénél nincs egyebe. A legrettegettebb büntetés a kiközösítés volt, mivel a számkivetettet bárki számonkérés nélkül megölhette, a közösségből kitaszítva nem maradhatott sokáig életben.

 Az alsó szintű közigazgatási egység a härad („száz”) volt. E felett a tartományok (land) voltak, amik sokáig nagy függetlenséggel rendelkeztek, önálló életet éltek. Közöttük az összekötő erőt a közös viking hagyományok, a közös katonai szervezet, és a sokáig még a kereszténység mellett-mögött is továbbélő többistenhit jelentette. A mindennapi életben jellemző volt rájuk a mérsékeltség, a hivalkodás megvetése, és a többnejűség. A számos feleség tartásának elterjedését és továbbélését a viking kalandozások, a csatákkal és a veszélyes kereskedelmi utakkal járó férfiveszteségek és a férfiak külföldi letelepedése is erősítették.

Svédországban a föld magántulajdonban volt és döntően ott is maradt a kereszténység felvétele után is, nem ismerték a feudális jellegű, feltételhez kötött birtoklási formákat. A társadalom túlnyomó többségét kitevő parasztság személyükben szabad emberekből állott. A szabadokat nem tudták alávetni a nemesek, mint másutt Európában a középkorban, azonban ők sem voltak egyenlőek.

A jobbágyság ismeretlen volt, a nagyobb földbirtokosok bérlőknek adták ki földjeiket, vagy saját kezelésű majorságokat alakították ki, amit alapvetően szolgákkal műveltek meg. A szolgák társadalmi csoportja tulajdonképpen a korábbi rabszolgaságnak felelt meg. A kora középkori vikingek rablógazdálkodása nagyrészt rabszolgák szerzésére, a velük folytatott kereskedelemre alapult, és közülük sokakat végül a nagy földbirtokosok földjein foglalkoztattak. 

A skandináv királyságok a kora középkorban kialakult nagyobb területi egységekből, a landokból álltak össze. A 10. században minden land élén egy-egy jarl állt. 

Az egységes királyságban a jarlok helyett a tartományok élére szintén ősi hagyományokra visszatekintő választott tisztségviselő, lagman került. Ők voltak azok, akik a tartományi népgyűlésen mindenki számára felidézték a szokásjogot, azokat ismertették, értelmezték. A lagmant részben a tartományi gyűlésem, tingen választották, részben pedig kinevezték. 

Svédországban a királyválasztásra kijelölt napon mindegyik lagsagából a lagmannak, továbbá 12 bölcs embernek kellett megjelennie a Mora mezei gyűlésen, Uppsalától délkeletre. Az első szavazatok leadása a „házigazda” Uppland főbíráját és a vele érkezett 12 embert illette, a sor végén pedig Västmanland küldöttei álltak. 

 A király megválasztását követően a lagmanoknak és a lagsagák jelen lévő küldötteinek a tartományban élők nevében, az alattvalók képviseletében hűségesküt kellett tennie. 

A megválasztott király kötelessége volt az ország bejárása lóháton, az eriksgata nevű körutazás megtétele. Országjárása során a király minden tartományban ígéretet tett koronázási esküje megtartására, illetve fogadta az alattvalók hódolatát.

Az állam központi irányítása szempontjából a legfontosabb igazgatási egységek a várkörzetek voltak. A király ezekre építette fegyveres hatalmát, és a várkörzetek vezető tisztségviselői helyben a király képviselői voltak. Ez a tisztség ugyanakkor a nemesek számára hatalmi, gazdasági pozíciójuk erősítését is jelentette.

Uppsalláról és az istenimádatról kicsit bővebben:

Az első házak az 5. században jelentek meg ezeken a területeken, és a 13. század elejére a Fyuris folyó partján fekvő helyi falut Kelet-Arosnak nevezték el. A vikingek számára különleges jelentőséggel bírt Uppsala temploma (a mai Svédország területén), amely eredetileg a maitól mintegy öt kilométerrel északabbra feküdt. Azon a helyen, amelyet ma Ó-Uppsala (Gamla Uppsala) névvel illetnek, és amelyet régen Östra Arosnak neveztek.

Kilencévente itt ülték meg a törzsek közös ünnepét, ahol a rituálék fontos elemét képezték az egyéni és közösségi áldozatok bemutatásának.

Minden kilencedik évben, a téli napfordulót jelentő Yule ünnepség alatt a vikingek többek közt férfiakat áldoztak fel az uppsalai templomban. A fejeket az isteneknek ajánlották fel, és az áldozatok testét a templom melletti ligetben akasztották fel. Az ünnepség kilenc napig tartott, és összesen 81 áldozatot jelentett.

A templom „oltárán" szinte minden fajból felajánlottak kilenc hím egyedet az isteneknek: kosokat, kecskéket, kutyákat, bárányokat, lovakat és embereket egyaránt. Végül az áldozatok testét a templom melletti ligetben akasztották fel a fákra.

Áldozataikkal és imádságaikkal „a tél sötét erejének további terjedését" kívánták megakadályozni és fényt, világosságot kértek. Az ünnepség három naptól három hétig is eltarthatott. Az Áldozat napját január 12-én ünnepelték. Majd hálát adtak a nappalok folyamatos hosszabbodásáért a tél sötétjével szemben.

A rítus híre messzire, még az egykori arab világba is eljutott. Nemcsak a vikingek, hanem ők is hittek abban, hogy a halhatatlan isteneket csak úgy lehet kiengesztelni, ha emberéletért emberéletet adnak cserébe.

A skandinávok számára a vérségi kötelék szent volt és sérthetetlen. A harcos meghalhat, de a nemzetség a halála után is fennmarad. A család nyújtotta a legfőbb védelmet és támaszt. A viking egyik legfőbb kötelessége volt ápolni a családi, baráti kapcsolatokat, hiszen e nélkül egyedül maradhatott a veszélyek közepette. Életét a nemzetség szokásai, törvényei határozták meg, s ezek megsértése beláthatatlan következményekkel járhatott. A nemzetségből való kiközösítés egyet jelentett a hontalansággal, a biztos halállal.

Az ilyen szoros nemzetségi kötelék azonban veszélyeket is rejtett magában. A viking erkölcs megkövetelte a becsületen esett folt vérbosszúval történő lemosását. Legyen az akár a legkisebb sértés, súlyos bántalomnak tekintették, amely bosszúért kiáltott. Ez alól a nemzetség egyetlen tagja sem vonhatta ki magát. Emiatt az erkölcsi kényszer miatt sok háborúskodás tört ki nemzetségek között, amely gyakran túl élte a sértő felet is. A viking kor végére a bosszú helyét átvette az anyagi jóvátétel, amelynek nagyságát a thing határozta meg. De ez nem lett általános, csak nagyon kevés ügyet sikerült ilyen módon elintézni.

Felhasznált irodalom:

1.      Benkő Martin: Betekintés a skandináv jogrendszerekbe

(https://www.ojji.u-szeged.hu/images/dokumentumok/CLWP/benko_skandinav.pdf)

2.      Wikipédia: Svédország társadalma a középkorban (https://hu.wikipedia.org/wiki/Sv%C3%A9dorsz%C3%A1g_t%C3%A1rsadalma_a_k%C3%B6z%C3%A9pkorban)

3.      Jeki Gabriella: Kilencévente nyolcvanegy véráldozat az istenekben (https://www.origo.hu/tudomany/20180515-az-aldozatok-testet-a-templom-melletti-ligetben-akasztottak-fel.html)

4.      Uppsala 

(https://nr-gazeta.ru/hu/uppsala-provincialnyi-staryi-gorod-shvecii-uppsala.html)

Készítette: Varga-Takács Georgina

PTE ÁJK jogi képzés hallgatója

Szombathely, 2022. február 13.

Egy szakrendelés előtt unalmas perceimben, óráimban sikerült esettanulmányt folytatnom a szakdolgozók viselkedéséről. Még mielőtt bárki felháborodna, hogy megint a nővért bántják, talán érdemes végigolvasni eme néhány sort!

20 éve taposom az egészségügy kanyargós, gidres-gödrös útját, de azt tudja minden egészségügyben dolgozó, hogy a beteg bár csak az ujjbegyét vágta el egy papír fecnivel, akkor is az a legsúlyosabb panasza! A beteg, aki kint ül a folyosón sokszor éhgyomorral mert azt kérték tőle, esetleg ezer más egészségügyi problémával - és lassan peregnek a homokóra homokszemei amire beszólítják a vizsgálóba - kiszolgáltatott állapotban van. Ideges, nyugtalan, fél a vizsgálattól vagy a beavatkozástól. Általában laikusokról beszélünk, akik nem tanultak orvosi latint bár tudom a várakozás ideje alatt talán meg is tehetnék.

Hogy visszakanyarodjak mai élményeimhez az első megdöbbenés az alap kommunikáció hiánya, azaz a köszönés! A folyosón végiglibbenve élet és halál uraként, megvetően mérik végig a várakozó betegeket és csüggedten szűrik le a tanulságot: „Ma sem maradtak otthon a betegek!” A pihenőszobából élénk nevetés, és egyre trágárabb beszéd hallatszik. Talán nem is sejtik, hogy ezek az ajtók nem hangszigeteltek? Már 8 óra van, a betegek már nem férnek el a váróterem széksorain, de a beutalókat még senki sem szedte össze. Amikor végre elérkezik a beutalók beszedésének ideje a betegek próbálják tartani az érkezési sorrendet és olyan sorban nyújtják dokumentációikat. Ezzel szemben a kolléganő hol előre, hol hátra rakosgatja azokat, mint egy pakli magyar kártya lapjait, hogy biztosan jól össze legyenek keverve. Így aki elsőként érkezett a mai vizsgálatra délután 2 előtt nem tud onnét távozni!

Egy idős bácsi toppan az egyik vizsgáló ajtóba. Az asszisztens közli vele, hogy még egyszer mondja már a nevét, mert „fejek alapján” nem tudja beazonosítani a betegeket. Talán az arcok alapján! Majd ismételten eltelik közel egy óra, amikor a vizsgálóból kilépő asszisztens közli, hogy a doktorunk késik, aki rá vár „Várjon!” Hatalmas szókincs béli hiányosságokat tapasztalva egyre lejjebb csúszom a műanyag széken és megpróbálok emlékezni a fogadalomra, a kötelességre, a hivatástudatra.

Javaslom, hogy a közösségi oldalon és egyéb blogokban olvasható feljegyzéseket miszerint - „Fő erényük a mosoly és kedvesség.” Erősségük a hatalmas tudás, rugalmasság, empátia, az élet szeretete, tisztelete.” stb. közben teljesíteni is kellene. Természeten mindig vannak kivételek.

Az arany színű csavar gyorsan pörgött ki a helyéből és felemelkedett az antikolt barna tölgy koporsó fedele. Ott feküdt 74 évével, békés arcvonásokkal, a három barázdával homlokán, a rövid ősz hajával, melyet előtte két hete vágtam le.

Szép volt, az öregség minden szépségével, az öregség minden bölcsességével, amit elvitt magával és megannyi titok és tudomány, amit már sosem oszt meg velem. Nem éreztem a halál ridegségét, könyörtelen valóságát, csak a boldogságot, hogy még láthatom pár percig. Válaszoltam a temetkezési vállalat dolgozójának a kérdésekre, megerősítettem, hogy ő fekszik a koporsóban, majd amikor utoljára megsimogattam gyönyörű arcát a nylonon keresztül csak egy biccentéssel válaszoltam utolsó kérdésükre: „Lezárhatjuk?”

A T alakú csavarok hihetetlen gyorsasággal kerültek vissza helyükre és akkor éreztem újra azt a mérhetetlen fájdalmat a mellkasom közepén, amit akkor éreztem életemben először, amikor megtudtam, hogy elment.

Épp az orvostól érkeztem haza kislányommal, amikor férjemet hívta a sógorom, hogy nagyapámhoz rohamkocsi érkezett. Kapkodtam vissza magamra a ruhákat, hogy még a mentő előtt beérjek a sürgősségire a volt kollégákhoz és együtt mentsük meg papa életét. Ám a telefon ismét megszólalt és a férjem némán átölelt. Nem sírtam, hisz ott volt mellettünk a kislányom, aki szintén élt-halt a nagyapánkért. Aztán hihetetlen gyorsan cselekedtünk. A kislányomat kusza hazugságok közepette anyósomra bíztuk, majd rohantunk nagyszüleim otthonába. A folyosón feküdt, mintha épp csak elszundított volna. Mint ebéd után szokott, vagy amikor iszonyatos unalmas focimeccs van a TV-ben. Annyira szerettem volna újra látni a barna szemet azokkal az érdekes szürkés foltokkal. Szerettem volna hallani a hangját, ahogy azt mondja Cucikám, Ginuskám, a kislányomnak „Te Gyöngyvirág”. Rápillantottam szép ívű kezére, a hosszúkás formájú körmeire, amiket olyan nagy gonddal ápolt. A kezei, amivel megsimogatta lányom arany haját és azt mondta: „Te kis Buksi”.

De nem tette meg többé. Nem szólt, nem tárta ki erős karjait, hogy megöleljen, és nem figyelmeztetett, hogy: „Sírni csak a gyengék szoktak!”

S egy évvel később apámat is elkísértem végső útjára…

Azóta is ritkán sírok…

    A lenyugvó nap sugarait visszatükrözte a csendes tenger. A parti sziklák között talált egy nyugodt, helyet ahová letelepedett. Megviselt hátizsákját maga mellé dobta, válláról levette valamikor szebb időket látott gitárját és a homokba fektette. Elnyűtt cigaretta tartót vett elő zsebéből, rágyújtott, hátát egy másik sziklának támasztotta és figyelte a hullámok játékát.

    Úgy érezte ez a hely élete utolsó állomása. Mindig is egy szigetre vágyott, ahol nincs pénz, nincs idő, csak a gitárja és a cigije. Ennyi évet kellett várnia, amire elérte ezt az állomást. Ennyi elherdált, nyögve túlélt évet, távol az otthontól, a múlt minden fájdalmától és örömétől. Ha egyáltalán volt öröm…

A zenekarok, a nők, a városok úgy váltották egymást, hogy sokszor azt sem tudta épp kinek az ágyában ébredt egy részeg éjszaka után, nem tudta mikor és kivel lép fel, csak amikor már milliószor megszólalt az a kurva telefon és már számolatlanokká váltak az üzenetek.

Sosem voltak nagy tervei, talán ezért jutott ide, talán ezért ül most itt - elhagyva már az ötvenet – ezen a parton és nem tudja mi lesz holnap, vagy lesz-e holnap egyáltalán? Élt, mindig a mának élt. Dolgozott, mert pénz nélkül nincs pia, nincs cigi és nincs nő. Dolgozott, mert enni kellett, mert be kellett adni a közösbe, ha fellépésre indultak, de soha sem számított semmi, csak egy-egy koncert után a buli, a barátok, az alkohol okozta tompa gyönyör. S jött a pokol másnap reggel, amikor ágyában magányosan ébredt, és jött egy újabb semleges nap, ami úgysem hoz semmit!

Már majdnem elérte a pirosan izzó, szunnyadni készülő nap a tengert, amikor eszébe jutott egy hasonló nyári éjszaka. Az illatos pázsiton feküdtek és a csillagokat nézték. A lány fiatal volt, ártatlan barna szemei őt pásztázták, itta a kék szemek látványát, a fiatal férfi test minden mozdulatát, figyelte mellkasát, ahogy emelkedik és süllyed minden lélegzetvételnél. Izmos karját, amit a fizikai munka megerősített, az ujjakat, amivel a gitárt becézte, és amivel őt is cirógatta. Ő azt hitte ez a nyár este is olyan, mint a többi. Kicsit romantikáznak – ami bár távol áll tőle, de a lányok ezt szeretik – majd néhány sör után ma is megtörténik, mint a múlt hétvégén is. Ám ekkor a lány felült, hosszú barna hajának egy fürtjét idegesen csavargatta az ujján és nagy sóhaj után elmondta… Többet akart, komoly kapcsolatot, távol a zenekar vonzásától, távol az őrült buliktól, hisz várja őket a felelősség, aki ott növekszik még lapos pocakjában.

Másnap már a poros úton száguldott. Nem tudta merre megy, hová, csak minél gyorsabban és minél messzebb tőlük. Ő nem apának való, ő nem tud végignézni egy terhességet, nem tud otthon ülni esténként, hogy együtt átbeszéljék a nap történéseit, hogy milyen szépen növekszik, eszeget a kis poronty. Ő nem tudja óvodába kísérni, majd a leckéről mesélni. Ő egyet tud: élni a mának, a pillanatnak és fejest ugrani a végtelenbe.

    S most itt ül a már teljesen sötét égbolt alatt a sziklák tövében. Egyetlen vagyona az ütött kopott autó, amivel évtizedek óta rója az utakat, egyetlen társa a gitárja ahol a hat húrból egy megint elszakadt!

   A tengerpart homokjában mindenki élvezettel süttette magát a ragyogó Nappal. Előkerültek a fürdőruhák, a bikinik, a tankinik. Volt, aki a fodrosra esküdött, volt, aki az örök feketét részesítette előnyben. Én is az egy hetes nyaralásomra három klasszikus darabbal indultam útnak, aztán a finisben még kettőt vásároltam egy közeli sport boltban, hisz tengerparton bikiniből soha sem elég!

   A napfürdőzés kellős közepén nem messze tőlem egy arab család telepedett le. A családfő és párja a 30-as éveik elején járhattak, mellettük egy 15 év körüli leánnyal, egy óvodás korú és egy karon ülő fiúcskával. Az apa rögvest belevetette magát és két fiát a habokba, lubickoltak, hahotáztak, labdáztak, kurjongattak. Eközben a leány és édesanyja gondosan „megterítettek” a homokban, apró dobozokból csemegék kerültek elő és csendesen beszélgetni kezdtek. A leány nem ment a víz közelébe, a telefonjával játszott, s ami meglepett, hogy egy olyan pólót és sortot viselt, amit mi felénk a 9-10 éves kölykök hordanak pizsama gyanánt. A tekintetemet mégis az asszony fogta meg…

Hosszú, tengerész csíkos szoknyát viselt, felül lenge, csontszín muszlin blúzt, amibe bele-belekapott a langyos szél. A blúz alatt átsejlett egy fehér pántos trikó és a melltartó. Sötét kontyba tűzött haját csontszín hidzsáb takarta, amit többször újra kellett kötnie a pajkos szél miatt. Arca akár a porcelán babáké. Tejeskávé színű makulátlan bőre, ívelt szemöldöke, alatta sötéten izzó szemei hosszú pillákkal, amikért mi vagyonokat fizetünk. Mosolyogva figyelte két kisebb gyermekét, szeretettel s alázattal tekintett férjére, odaadóan beszélt leányához. Ekkor tértem magamhoz s néztem körbe… Hisz ez az asszony így is boldog, pedig ha kiszámolom, amikor a legidősebb gyermek születhetett ő maga is csupán csak 15 éves lehetett, s mégsem törte meg a három gyermek kihordása, nem törte meg a férfiuralom abban a rút világban ahonnan származik. S mi, európaiak itt ülünk körülötte napozóágyainkban, kenegetjük magunkat extra erős naptejjel, rituálészerűen megigazítjuk magunkon bikinink pántját, hogy az tökéletesen tartsa kebleinket és irigykedve nézünk egy-egy vékonyabb, magasabb, izmosabb nőtársunkra.

   Ő nem nézett körbe, csak élvezte a tengert, amibe csak bokáig mehetett. Élvezte a napsütést, pedig csak az arcát cirógathatták a nap sugarai. Élvezte az életet és boldog volt, hogy a családjával lehet.

A reggel első mozdulata mindig a sminkes tükör előtt indult. Ez egy rituálé, egy megrögzött szokás, a minden napok kezdete volt. Így lett teljes a nap, csak így indulhatott el a nap. Ez egyfajta alapszabály volt: a lakásból kimozdulni, ha csak a szemetet viszed le a kukához, csakis sminkben szabad!

Sosem vitte túlzásba, csak amit a jó megjelenés megkövetel. Az alapozó, rá egy kicsi barnás púder, hogy az Isten adta sápatag, szeplős bőrt megszínezze, egy kis pirosító, szemhéjpúder az öltözéknek megfelelően, a szempilla mely a spirállal szigorúan kétszer átkenve, majd egy kis szemöldök ceruza a hiányosságok pótlására.

Minden mozdulat a kisujjában volt, valahogy volt érzéke hozzá. Semmi felesleges mozdulat, semmi vattapamacs a hibák javítására, hisz sosem ejtett hibát.

Aztán meglátta barátnőjén azt a bizonyos műszempillát… Először csak méregette, nézegette, megformálta agyában a „mi lenne ha” szavakat, de lemondott róluk.

Szinte nap, mint nap találkoztak, nap, mint nap elvarázsolta a már ezer éve ismert barátnői tekintet, mert új volt, sejtelmes, valami megmagyarázhatatlan csábot adott a szemeknek.

Elérkezett az éves összejövetel, melyre alapos mérlegelés után kiválasztotta szettjét, de lehangolta a tükörből folyton ugyanúgy visszanéző tekintet. Kell még ide valami!

És akkor jött az ötlet, a sminkes barátnő, aki kihúzza a „bajból”.

A rendezvény előtti órákban már hátraszegett nyakkal ült, inkább feküdt a székben és értő, gondos ujjak dolgoztak arcán, szemein. A szempillák közé ismeretlen, de gőgösen büszke szálacskák kerültek, mik szinte kinevették a valódi pillákat, melyek bár sosem hagyták cserben gazdájukat, egy leheletnyivel mégis fakóbbak, kurtábbak voltak. A végeredmény egy leheletnyi smink csupán, ami kis színt vitt arcára, de a tekintet… beszélt, csábított, fantáziát megmozgatott.

A rendezvény sablonos volt, már-már unalmasnak mondható. Sodródott az árral, a beszélgetésekkel, a tréfákkal, majd véget ért az este.

A lakásban - melyet az éjszaka csendje belepett – tompán koppantak a levetett cipő tűsarkai. A padlón fáradtan pihegett a csipke szoknya, a kis fekete alsónemű szett és a forró fürdő habjai között megjelentek az első leázott pilla szálak. Megmosta arcát, érezte ujjain az idegen szálakat, melyek elhagyják szemhéját. Fásultan nézte az apró hullámok tetején lebegő, oly sok munkát és töprengést követelő szempillákat és hirtelen felkacagott…

        Nevette női hiúságát, a buta ábrándokat… S másnap reggel, amikor ismét leült a tükör elé, elégedetten fésülte ki a hűséges kis szempillákat.

Hogy jól induljon a nap… ma egy kicsit Bridget Jonesosra vettem a figurát akaratom ellenére is! 

A szokásos ébredés, fürdőszobába be, fürdőszobából ki, amikor nem tudod eldönteni, hogy melyik szemhéjpúder lenne a legaktuálisabb és nem utolsó sorban a legtartósabb egy hosszú munkanapra. Persze nagyban megkönnyíti a helyzetet, ha már tudod, mit viselsz aznap. Hát én tudtam. Kéket minden mennyiségben!

Minden szépen alakult egészen addig, míg elhagytam az autót és az első macskaköveken megtett lépésekkor elhagytam a cipőm sarkát. Bakfütty!

Rohanás a boltba, ahol sikeresen bekeveredtem egy műszakra való szobafestő-mázoló közé és próbáltam kevésbé bicebóca léptekkel kislisszolni a bámuló tekintetek közül. Már-már sikerült volna, amikor a nagy válogatás közepette rám borult egy polcnyi Tuc keksz! Isteni!

Amire beértem munkahelyemre, a cipő sarok maradványa már szépen elkopott a járda és a macskakövek jóvoltából.

Hozhattam volna egy pótcipőt? Pont ma, amikor este még „fellépés” lesz a vezetőség előtt…! Némi kartonpapír és cellux segítségével kissé orvosoltam a problémát. Erre szokta mondani drága nagyapám: „- Nincs lehetetlen, csak tehetetlen!”

Egy pozitívumot azért sikerült becsempészni az égieknek a szürke és csete-bota reggelembe: nem kellett várakoznom egyetlen zebra előtt sem, már messziről udvariasan jelezték, hogy átmehetek. Hogy mi lehet az oka? Hát az új bőr szoknya! Bár nem az a bizonyos „kis szoknya”, amiért úgy oda volt Daniel Cleaver is az első részben, de szoknya a javából!

10 év házasság, 13 év ismeretség már szép idő, de nekem oly kevés és örökké kevés is marad.

„Ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból.”

Amikor hirtelen sötét felhők borítják el az eget és a jeges szél szinte belevág az arcunk bőrébe, majd a hó már-már vízszintesen sodródik a levegőben. Küzdünk minden lépésünkkel, majd érezzük hogy a nap megcirógatja fagyos orrunk hegyét, a szél lassul, a hóförgetegből csillogó pihék hullnak kabátunkra. –ezek vagyunk mi.

Egy apró eldobott cigarettacsikkből az erdő közepén pillanatok alatt hullámzó lángoszlopok lesznek. Amikor az állatok riadtan menekülnek, a korhadt és lángoló ágak hullnak alá az égből, a bozótos helyén lobogó lángfal emelkedik és nincs tovább… Ekkor az ég csatornái megnyílnak és ömleni kezd a hűvös eső. Először fojtogató a bűzös füst, majd az is csillapodik, elillan és a romok között néhány nap múlva megjelennek az első zöld fűszálak, a fák felélednek és ágaikon rügyek születnek. – ezek is mi vagyunk.

Mint a Világ örök ellentétei: az apály és a dagály, a tűz és a víz, a nappal és az éjszaka, a Nap és a Hold, a férfi és a nő! Melyek nem léteznek egymás nélkül.

Ilyen az a kapcsolat ami kifogyhatatlan, ami tovább visz a keserűségben, örömöt ad a bánatban, reményt a reménytelenségben, hitet ebben a hitetlen világban.

Ilyen a Mi kapcsolatunk, ahol a szerelem csak egy fogalom a sok között, ahol van gondoskodás, odaadás, vigasz, megbocsátás.