Rohanó életünkön túl, ahová nem hallatszik el a háborúk zaja, ahol csak kacagó gyerekek és türelmesen mosolygó felnőttek élnek, ahol a valóságot felváltja a mesés álom, ott található egy apró falucska, Gesztenyés. Már a tél első napjaiban elkezdett hullani a hó e csodálatos vidékre, így karácsony előtt vastag hóréteg borította a faházacskák tetejét, a templom magas tornyát, az erdő fáit és a mezőkön túl magasodó hegyeket.
Gesztenyésben a karácsonyt mindig nagy készülődéssel várták. A házakat lámpafüzérbe öltöztették, az asszonyok ínycsiklandozó süteményeket sütöttek, a férfiak pedig fenyőfákat válogattak. A posta dupla munkaerővel dolgozott, hogy a rengeteg levelet, képeslapot és csomagot eljuttathassák még a nagy ünnep előtt a hegyeken túl megbúvó településekre. A boltok éjjel-nappal nyitva tartottak, mert a feledékeny háziasszonyok este futottak be egy-egy csomag mazsoláért vagy illatos fűszerekért.
Karácsony ünnepe előtt egy nappal annyi hó esett, hogy már csak lovas szánokkal lehetett közlekedni a kanyargós utakon. A falucska szélén álló kicsiny házak egyikében éppen reggelihez készült egy család. Anya kiosztotta a forró kakaóval teli bögréket és csendesen beszélgetett Apával, miközben egy loknis hajú kislány egy szelet kalácsot majszolt. Ő volt Zsuzsó.
- Ma elmegyek az erdészhez és kiválasztunk egy szép fenyőt! – szólt Apa és hosszan nézte a kislányt.
Zsuzsó először nem szólt, majd mégis felemelte okos fejecskéjét és elmosolyodott.
- Én is szeretnék fenyőt választani! Ugye elmehetek?
- Edd meg a kalácsodat, mosd meg a kezed és jó melegen felöltözünk! – szólt Anya komolyan, ám cseppet sem szigorúan.
Zsuzsó meg sem tudott szólalni, úgy falta az eper lekvárral megkent kalácsot, majd egy szusszra kiitta a bögrényi kakaót. Viharos gyorsasággal futott a fürdőszobába, és a mosdás után büszkén megállt Anya előtt. Anya elmosolyodott, megsimította a lányka pufók arcát és a szobába vezette. Egy kék színű overálba bujtatta a kis Zsuzsót, rózsaszín sapkát, sálat és kesztyűt adott rá, majd Apát kereste, aki már az ajtónál várakozott.
- Gyere Zsuzsó, a szánkó előállt! Ebédre jövünk!
Zsuzsó vidáman futott ki a hideg, havas reggelbe, ám már az első ugrása hatalmas bukfenccel végződött. A térdig erő hóban élvezet volt hemperegni, ám Apa egy hirtelen mozdulattal talpra állította a kislányt és lesöpörte sapkájáról az olvadó havat.
- Olyan vagy mint egy kiskutya! A szánkó már nagyon szeretne siklani, ne várakoztassuk!
A lányka elfoglalta helyét a pici járműn, apa pedig könnyű mozdulattal rántotta meg a kötelet. Néhány méter után rákanyarodtak a Fenyves fele vezető útra, amin a hó nagy részét letakarították, hogy a postakocsi közlekedni tudjon. Apa lábai alatt ropogott a letaposott hó, a szél halkan fütyült a fülükbe, orruk kipirosodott.
Az erdészlak mélyen a Fenyves közepén állt. Magas kéményéből most is füst gomolygott, hisz az erdész felesége gyakran sütött kenyeret a kövér búbos kemencében. A ház körül fából készült etetők álltak, amit gyakran látogattak meg ebben a hideg időben a szarvasok, őzek és vaddisznók. Zsuzsó az útjuk során hallani vélte az őzek apró lépteit a fenyők között, ám Apa azt mondta, hogy nem mernek az emberek közelébe merészkedni. Mikor a házhoz értek, Apa bekopogott az adventi koszorúval díszített ajtón, ami nyomban kinyílt és mosolyogva kiugrott tetőtől-talpig zöld ruhába öltözve az erdész, kezében nehéz fejszéjével. A két férfi eltávolodott a háztól nagy beszélgetés közepette s az egyre sűrűsödő fenyők közé indultak.
- Menj be kislány Emma nénihez, finom kalácsot süt éppen! – kiáltott a még mindig szánkón ülő lánykához az erdész s eltűnt Apával a fák között.
Zsuzsó vállat vont, s elindult az ajtó irányába. Ismerte Emma nénit, az erdész folyton nevető, pufók arcú feleségét és jól ismerte a ház környékét is. Szerette a csendes és jó illatú fenyőerdőt, a puha havat a talpa alatt, amiben olyan jó hemperegni, és szerette az állatokat, amiket olyan ritkán lehet látni.
Ám ebben a pillanatban, mikor már majdnem lenyomta a nehéz kilincset, hó ropogásra lett figyelmes a ház mögül, s a sűrű fenyők között megpillantott egy nagy szarvast. Agancsa, mint korona vette körül fejét, barna szemeivel barátságosan pislogott. A kislány megrezzent, ám a következő pillanatban már nem félt és mosolyogva figyelte a nemes állatot. A szarvas lehajtotta a fejét, prüszkölt egyet, majd lassú léptekkel elindult az erdő mélyébe, de gyakran hátra nézett, mintha hívná a gyereket.
- Kövesselek? – suttogta a lányka s lábai már meg is indultak.
A szarvas egyre messzebb vezette a kislányt, aki nehézkesen lépkedett a mély hóban s néha-néha orra is bukott. Olyankor a szarvas bökdöste az orrával, hogy segítse a talpra állásban. Hirtelen erős szél támadt fel észak felől és hangosan fütyülve keverte meg a földön és a fák ágain megpihenő hótakarót. Zsuzsó arcát csípte a hideg, prüszkölt és könnyezett a jeges hópelyhektől. Már nehezen tudta kinyitni a szemét, ám a mesebeli utazás mindennél jobban érdekelte, így szó nélkül követte a szarvast. Hosszú méterek után a vad léptei lassultak, a vihar csendesedni kezdett, és elértek egy kis tisztást. Öreg, méltóságteljesen álló jegenyék és fekete fenyők vették körül, középen pedig vastag jégpáncél borította tavacska pihent. A tó hosszúkás formájú volt, fölötte faragott korlátú híd állt, melyen meg-megcsillant a jég. A szarvas átvezette Zsuzsót a hídon, és a tisztás másik szélén álló fákhoz közeledtek, melyek mintha megmozdultak volna, mikor a kislány közéjük lépett. A szarvas egy öreg, hóval fedett fatuskónál állt meg s jobb első patájával hármat koppantott a korhadt tetőn. A lábuk alatt halk morajlás hallatszott, majd felpattant a tuskó teteje, mint egy szelencés doboz és kiugrott belőle egy kicsiny alak. Olyan magas lehetett, mint Zsuzsó. Fekete csizmája fényesre volt suvickolva, piros nadrágot és zöld kabátot viselt, fejét hasonló piros sapka, melynek a vége a hátát verte. Mosolygós arca piros volt és sima, így korát nem lehetett megállapítani. Lehetett gyermek is, de komoly felnőtt is. Hangja kicsit mélyebb a gyermekekénél, ám ha kacagott, zengett az egész erdő. Zsuzsó nevetve nézte az apró lényt, s szeme a nagy hegyes füleken csüngött, melyek nem fértek a piros fejfedő alá.
- Látom, nem tudsz megszólalni, de sebaj, majd én kezdem a bemutatkozást! – hadarta a hegyes fülű, de egy pillanatra sem állt meg – A nevem Süti, és én egy erdei manó vagyok. Mivel régóta tudjuk, hogy szereted az erdei állatokat, no meg a karácsonyt, gondoltuk találkozhatnál velünk!
- Veletek? – nézett meglepetten a kislány – Ti többen vagytok?
- Na na! Ne olyan sietve! – mormogta a manó – Mi olyan társadalomban élünk, mint ti emberek Zöld - földön! Csak mi a körülöttünk élő minden élőlénnyel tudunk beszélni és befogadjuk őket. Ezért Juga nem egy átlagos szarvas, hanem ő Juga. Érted kisember?
- Hát persze, hogy értem! – lelkendezett Zsuzsó – De hol az otthonotok? Van munkahelyetek, mint Apának és Anyának? Főztök finom ebédet és várjátok a Mikulást?
Juga megrázta nemes fejét, és akkorát fujtatott orrával, mintha ki akarná nevetni a kíváncsi kislányt.
- Butaságot mondtam? – sütötte le nagy barna szemét a gyerek.
- Nem, vagyis majdnem. Gyere velem és megmutatom az otthonomat!
Juha ismét prüszkölt, majd morgott egy rövidet, és orrával megbillentette Süti vállát, aki
majdnem nekiesett egy fenyőnek.
- Mondtam már, hogy nem férsz a szobába!
A szarvas lehajtott fejjel kullogott egyre távolabb a két apróságtól, majd eltűnt a fák között. Zsuzsó hosszan nézett utána és sajnálta szegény párát, ám nem nagyon értette, hogy miről beszéltek.
- Már ezerszer megmondtam neki, hogy nem jöhet velem. De ő nem érti meg, csak folyton bosszant és lökdös, hogy lelkifurdalásom legyen. De nem lesz! – kiáltotta a manó, nem is figyelve a kislányra.
- Mikor indulunk? – suttogta Zsuzsó, ám sejtette, hogy nem szabad megszólalni.
- Rettenetesen türelmetlen vagy te gyerek! – mormogta tovább Süti, majd hangosan összecsapta tenyerét.
Egyetlen szempillantás alatt egy földalatti alagútba érkeztek, ami színes gyertyákkal volt megvilágítva és a falakon sok-sok manó arcképe lógott. Zsuzsó minden festményt alaposan szemügyre vett volna, ha Süti nem fogja meg a kabátját, és vonszolja maga után sietve. A folyosó egy tágas terembe vezetett, amiben még több szűk folyosó torkollott. A terem közepén telis-tele díszekkel egy fenyő állt, körülötte manó gyerekek kórusa gyakorolt, egy sarokban zenekar hangolt, egy másik sarokban hosszú asztalokat terítettek meg. Mindenki el volt foglalva saját kis munkájával, senki sem vette észre a kis jövevényeket. Süti egyik lábával idegesen dobogott a padlón, míg ujjait ropogtatta s hegyes füle egyre vörösebb lett.
- Kérhetnék egyetlen nyavalyás percet tőletek? – kiáltotta dühösen, mire a terem elcsendesedett és több tucat szempár a rózsaszín sapkás, pisze orrú lánykára tapadt.
- Furcsa egy manó, biztosan a tengeri társadalomból érkezett – mondta hangosan valaki.
- Ez egy embergyerek! – visította egy másik.
- Süti megbolondult, ránk akarja uszítani az embereket! Vége az életünknek! – sikította egy harmadik.
- Bolond népség! – legyintett Süti – Fűzfa apó kérette ide a gyereket!
Ekkor minden föld alatt lakó elhallgatott de tovább figyelték tátott szájjal a vendéget. Aztán egy nehéz fa ajtó kinyílt s belépett rajta világoszöld ruhában, zöld álló süvegben egy ősz szakállú, ám mosolygós arcú manó, az erdei társadalom vezetője. Zsuzsó – mint ahogy a többi aprónép is – alázattal nézett az öregre, aki egyenesen felé tartott.
- Köszöntelek az erdei manók birodalmában kedves barátom! – mormogta mély ám mégis vidám hangon az apó.
- Jó napot Fűzfa apó! Örülök, hogy megismerhettem! Nagyon tetszik az otthonuk!
- Pici világ a miénk, ezért a hazánk is oly kicsi, hogy azt az emberek szeme meg sem látja. Te, és a hozzád hasonló jó szívű és bátor gyerekek kivételek vagytok.
Zsuzsó szeme elkerekedett, nem értette pontosan az öreget, de figyelt és csak csodálkozott.
- Azért küldtem érted Süti – folytatta Fűzfa apó – mert nagy bajban vagyunk és szeretnénk a segítségedet kérni!
- Hogy tudok én segíteni? – mutatott magára a rózsaszínbe öltözött gyerek.
- Pusztul az erdőnk Zsuzsó! – mondta nyomatékosan a manó.
Erre a kijelentésre a teremben tartózkodók moraja kezdett hallatszani és a hatalmas fenyő is megremegett.
- Nagyon szeretjük a karácsonyt, hisz nekünk is ez a legnagyobb ünnepünk, ám
ezzel az jár, hogy az erdő fáit kivágják és elpusztítják. Igaz az erdész minden
évben újabb és újabb kis csemetéket ültet, de hosszú évekbe telik, amíg ezek a
fenyők igazi, sudár, karácsonyt váró fákká cseperednek. Egykor a Fenyves
óriási volt. Senki sem tudta hol kezdődik az eleje és hol ér véget. Mára az erdő
olyan kicsi, hogy a tisztásunk nem lehet elég biztonságban. Pedig ha a fenyők
eltűnnek, mi sem létezünk többé. Minden manó egy-egy fa védelmezője,
gondozója s nézz körbe Zsuzsó, mára énnyien maradtunk.
A kislány a szomorú manóseregre pillantott és szégyenpír öntötte el pufók arcocskáját. Nem tudta, hogy mit tehet ő, egy piciny gyermek.
- Arra kérlek Zsuzsó, hogy szólj a szüleidnek, védjétek meg az otthonunkat! A
fákat nem kell fűrésszel és éles fejszével kivágni, a karácsony idejére ki lehet ásni azokat gyökereikkel együtt, majd az új évben visszaültetni születésük helyére.
- De hogy tudom én Apát és Anyát meggyőzni? Olyan kicsi vagyok!
- Kicsi embergyerek, de nagy a szíved! Tudom, hogy nem könnyű feladat, de bízunk benned!
A magas fenyő ekkor újra megremegett, üveg díszei egymáshoz koccantak és halk zenébe kezdtek. Ekkor a fa belsejéből dörmögő hang hallatszott, a fa oldalából két hosszabb ág előrenyúlt, mintha kezek volnának és két fürkésző szempár csillant meg a csúcstól nem messze.
- Védd meg a rokonaimat, a gyermekeimet! – mennydörögte bánatosan a fenyő.
Zsuzsó csodálkozó szemekkel lassú lépésben közelített a fához, majd mosolyra húzta csöpp száját:
- De hiszen te egy ent vagy!
- Honnan ismersz engem? – morogta tovább.
- Anya egy régi könyvéből sokat olvasott nekem a beszélő fákról, akik őrzik az erdőt, de ők …
- Mi vagyunk azok! – hajolt meg a fenyő óvatosan s közben újra megcsillantak ágain a díszek.
- De szép vagy! – álmélkodott a kislány.
- Köszönöm Zsuzsó!
- Ne fecséreljük el a drága időt az ismerkedéssel! Zsuzsónak még sok a dolga! – rikkantott a maga tapintatlan módján Süti és az apóra pillantott.
- Menjetek! – biccentett Fűzfa apó.
Ekkor Süti hangosan összecsapta mindkét tenyerét és egy pillanat alatt ott álltak az erdészlak mellett a süppedő hóban. Zsuzsó dermedten állt, majd ide-oda kapkodta a fejét, de szólni nem tudott.
- Egy perc sem telt el azóta, hogy édesapád itt hagyott. Nálunk az idő nem úgy telik mint itt nálatok. Most viszont rohanj az erdész után, mielőtt még késő lesz, és újabb fát pusztítanak el! – szólt Süti és minden búcsúszó nélkül eliszkolt az erdő mélyére.
A lányka egy ideig tétlenül állt a hóban, majd futásnak eredt. Kilómétereknek tűnt az a néhány méter, amennyit Apa után futott, akit egy magas, karcsú fenyő előtt talált az erdész társaságában. Még nem használták a fejszét, csak nézegették az árva fenyőt, hólepte ágait, az egyenes törzsét. A sűrű szuszogásra kapták fel fejüket, s meglátták a rohanó, kipirosodott arcú lánykát.
- Miért rohansz Zsuzsókám! – kiáltott Apa.
- Emma néni nem kínált meg kaláccsal? - folytatta az erdész.
- Én csak … csak azt akarom mondani, hogy … hogy nem szabad a karácsonyfát
kivágni! – lihegte a kislány.
- De akkor mi alá teszi az ajándékokat a Mikulás? Hogy jutott eszedbe hirtelen
ilyen csacskaság? – csóválta fejét Apa.
- Ássuk ki a fenyőt, aztán visszahozhatjuk ide karácsony után!
- Ki hallott már ilyen butaságot? A karácsonyfának ez a sorsa! – nevetett hasát
fogva az erdész.
- Kérem szépen erdész bácsi! Ássák ki nekem a fámat! – könyörgött a gyermek.
- Ugyan kislányom, hogy jutott az eszedbe ilyen?
- Apácska kérlek! Az én kedvemért tedd meg! Meghalnak a fenyők, nem lesz
többé karácsony, nem lesz többé erdő, állatok!
- Miféle gondolatok? Nem hittem, hogy ilyen butácska vagy te lány! – folytatta az
erdész.
- Ha nem lesz erdő, az erdész bácsi sem tud itt lakni. Egy másik erdőt kell majd
keresni! – válaszolt vissza bölcs hangon a gyerek.
A két férfi egymásra nézett, az erdész szája kissé legörbült a nagy szakáll mögött, Apa pedig vállat vont.
- Van ebben valami igazság! – sóhajtott az erdész.
- Hozzunk két ásót! – szólt Apa és visszamentek az erdészlakhoz.
Zsuzsó csak állt a hóban egyedül, árvár, nem tudta biztosan, hogy jót cselekszik–e. Már-már azt hitte, hogy a tisztás, a manók birodalma csupán álom. Olyan pöttömnyi ő, annyira gyerek, nem tudja az egész falunak megmagyarázni, hogy miért jó a fáknak, ha gyökerestül veszik ki őket a földből. Aztán a sudár fa megremegett, a rátelepedő hó csillámként hullott a földre és a kislány sapkájára. Zsuzsó fölpillantott és két butácska szempár nézett vissza rá.
- Megmentettél! – mondta kellemes, dongó hangon a fa.
- Te is tudsz beszélni?
- Hát persze, hisz ent vagyok. Úgy hívnak, hogy Sudár! – hajolt meg.
- Én meg Zsuzsó vagyok. Te leszel a mi karácsonyfánk!
- Köszönöm, hogy engem választottál!
Ám nem tudtak tovább beszélgetni, mert a fák mögül feltűnt Apa és az erdész alakja. A vállukon ásót cipeltek. Apa egy picit magasabb volt az erdésznél, barna haja fénylett, arca most is szeretetet tükrözött.
„ – De jó, hogy ilyen az Apa. „ – gondolta a kislány.
- Most várnod kell egy jó darabig, amíg kiássuk neked ezt a nagy fát! Kemény a föld, nem megy ez olyan könnyen! – szólt Apa szelíden és nekiláttak.
Nehéz volt megbontani a földet a hótakaró alatt. Mintha jégpáncélt törtek volna meg, kopogott a föld, majd mintha engedett volna az erőszaknak, szinte repedt s megnyílt az ásó hatására. Az első kemény döfések után megadta magát s vajként dobálták ki a földkupacokat.
- Ejha, milyen puha a föld! – mormogta az erdész.
Könnyedén ástak, már-már nevettek egymáson Apa és az erdész, mikor megpillantották az első gyökereket. A két férfi nagyon elámult, amikor negyed óra alatt teljesen kifordították a magas fenyőt a föld szorításából. Aztán előkerült a nagy zsák, amivel betakarták a gyökereket és óvatosan rákötözték Zsuzsó szánkójára a fát.
- Az ünnepek után hozzuk a fenyőt – fogott kezet Apa az erdésszel és elindultak kifelé a rengetegből haza Anyához.
Zsuzsó és Apa már teljesen megszokták a hideget, nem zavarta őket a néha-néha havasan kavargó fergeteg, a csizmájukat körbeölelő hótakaró. A kislány apró lábait magasan megemelve kísérte a szánkót és rá-rápislantott a rajta heverő fenyőre.
- Pattanj a fa tetejére, húzlak téged is! – kiáltott hátra Apa.
- Nem ülhetek Sudár hátára! – kiáltott vissza kipirulva a gyerek.
- Sudár? – lassította le lépteit Apa – Már talán nevet is adtál ennek a fenyőnek?
- Hát … nem, ő mondta! – mutatott a némán heverő fára.
- Zsuzsókám … – mosolygott Apa és egy gyors csókot nyomott a puha, kipirult arcra - … a fák nem tudnak beszélni!
- De igen! – suttogta a kislány, de már csak úgy magának.
A hazaút lassan a végéhez közeledett, már látták az aprócska házat, minek a kéményén halvány füst gomolygott. Látták a templom hófödte tornyát, a falu közepén álló karácsonyváró óriásfenyőt, és megpillantották Anya arcát, aki az ablakban könyökölve figyelte az erdőből érkező kis családját. Apa a fenyőt óvatosan felemelte a szánkóról, és a tornác alá állította, míg a kislány felrohant a lépcsőn és úgy ahogy belepte hazafele „rátámadt” hórengeteg, berohant a házba.
- Nagyon szép fenyőt találtak Apáék! – ujjongott.
- Zsuzsókám elfelejtetted leverni magadról a hóbundát! Nézd milyen lett a padló!
- Bocsánat, de ezt látnod kell!
- Várj csak kislány! – intett Anya – Először ebéd, majd kitaláljuk, hogy hová
költözzön a nappaliba a fenyő, aztán holnap reggel …
- Holnap reggel karácsony!
Zsuzsó már korán ágyba bújt, bár nem jött álom a szemére olyan karácsonyi lázban égett. Folyton a manók jutottak eszébe, aztán Sudár, aki a tornácon pihent. Nagyon sajnálta ezeket a kedves, de védtelen lényeket, akiken neki kell segíteni, ám egyedül nem fog tudni. Ekkor kipattant az ágyból, belebújt rózsaszín, meleg papucsába és apró kockás kis pizsamájában kirohant a hideg, havas udvarra. Már majdnem éjfél volt. A szürke égbolton millió csillag ragyogott, a Hold mint hatalmas kiterített palacsinta, beragyogta az egész vidéket. Zsuzsó megborzongott, az ajtóban kicsit megszeppenve körbenézett, majd a tornác végére rohant Sudárhoz, aki … aki eltűnt. „ - De hát ez nem lehet! Egy fa nem tud helyet változtatni, Őt valaki elvitte, vagy ellopta! „ A kislány minden félelméről megfeledkezve körbefutotta a házat, aztán hirtelen megtorpant, mert furcsa fényeket vett észre a nappalijuk ablakán kiszűrődni. A pizsamanadrágot térdig belepte a hó, a papucs cuppogó hangot adott a megolvadt hótól, de Ő csak futott fel a lépcsőn, be a házba, ahol bizony az apró nappaliban nagy munka folyt. Zsuzsó még időben be tudott húzódni egy sarokba, s még lélegezni is alig mert. Apró manók futkostak a szobába, piros ingecskét és zöld kantáros nadrágot viseltek. Hosszú szakálluk mellkasukhoz simult, zöld sipkájuk meg-megbillent a nagy munka hevében. Az ablak előtt Sudár állt talpig díszben, piros csillogó almák, arany és ezüstszín diók, fénylő gyertyák, hófehér angyalhajak díszítették. Néha meglengette hosszú ágait, de a manók olyankor mindig ráparancsoltak, hogy próbáljon meg egyenesen állni. Egy zöld színű óriási cserépben állt, amit ellepett az illatos, friss föld. Egyetlen manó sem tétlenkedett, volt aki ajándékot csomagolt, volt aki a fenyőt díszítette, és volt aki az égőfűzért próbálta felerősíteni az ablak köré és a tornác minden oszlopára. Csodás fényekben ragyogott a szoba. Zsuzsó megfeledkezve önmagáról, kilépett rejtekhelyéről és elindult Sudár irányába. Ekkor elé ugrott egy piros arcú, mogorva szemű manó, és elkapta egyik karját.
- Hé! Megállj! – kiáltotta.
Zsuzsó, mint aki mesés álomból akkor ébred, ijedten meredt a kis figurára, de nem tudott megszólalni.
- Mi van? Elvitte a cica a nyelvedet? – morogta tovább a manó.
- Én csak … csak Sudárt kerestem. – hebegte
- Sudár nem ér rá! Dolgozik!
Ekkor a háttérből halk nevetés hallatszott és minden manó keze abbahagyta egy pillanatra a munkát.
- Öhm … szóval Sudár az elkövetkezendő napokban nagyon el lesz foglalva!
- Tudom, Ő lesz a mi karácsonyfánk! – mondta büszkén a lányka.
- Nagyon okos vagy, de neked most aludnod kellene! Ja és te semmit nem láttál!
- Hogy lehetsz ilyen udvariatlan Dühi! – ugrott ki a fa mögül Süti és megölelte a kislányt.
- Üdvözöllek kis barátnőm! Látom nem tudtál aludni ma éjszaka!
- Nem, meg akarta nézni Sudárt a tornácon, de onnan eltűnt. Aztán a keresésére indultam, és úgy jutottam el idáig.
- Szerintem füllent ez a gyerek! Le akarta leplezni a Mikulást! – mormogott tovább Dühi.
- Én nem … - hebegte – De tényleg hol a Mikulás?
- Mi segítünk neki Zsuzsó! – ölelte át a vállát a manó és elindultak a gyerekszoba irányába – A Mikulás egy éjszaka alatt nem tud a Föld minden otthonába karácsonyt varázsolni, ezért mi, a Karácsonyi Manók Társasága segítjük őt a munkában.
- Karácsonyi Manók Társasága? – kerekedett el a barna szempár.
- Látod? – mutatott a manó kantáros nadrágjára, aminek a mellkasán, középen nagy betűkkel rá volt írva: KMT – De most ne kérdezz többet, mert nem csak te vagy az egyetlen gyerek itt Gesztenyésben, aki várja a karácsonyt. Még sok munkánk van, jó éjt Zsuzsó!
Karácsony reggelén ismét megeredt a hó. A hófehér utcákon csak az apró lámpások pislákoltak és a kéményekből leszálló füst gomolygott. Minden olyan békés volt, csendes és gyönyörű. Zsuzsó vidáman ébredt s nyomban átszaladt Anyáékhoz a szomszéd szobába. Apa még aludt, Anya pedig egy könyvet olvasott. A kislány nagy lendülettel ugrott a széles ágyra és megölelte Anyát.
- Szerinted már itt a karácsony? – suttogta.
- Hát … - mosolygott Anya – Apa felébred és megnézzük, hogy járt-e nálunk az éjszaka a Mikulás.
- Igen, de nem a Mikulás, hanem a karácsonyi manók.
- Zsuzsó! – ásított nagyot Apa és hatalmas puszit nyomott a lányka arcára – Miből gondolod, hogy nálunk nem járt a Mikulás?
- Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem járt! – vett nagy levegőt a gyerek – Rengeteg dolga van a Mikulásnak, és a manók segítettek neki a nagy munkában.
- Karácsonyi manók? – nézett Anya hitetlenül.
- Igen. Tegnap találkoztam velük először, amikor a fenyőt választottuk ki Apával. Elvittek az otthonukba és megkértek, hogy segítsünk nekik, mert ha minden karácsonykor kivágják a fákat, hamarosan eltűnik az erdő, és ők is eltűnnek a fákkal együtt!
Apa és Anya tanácstalanul nézett egymásra, majd megsimították Zsuzsó arcát, és kiugrottak az ágyból, hisz karácsony reggel van. Pizsamában léptek a nappaliba, ahol a tegnap sütött mézeskalács az asztalon illatozott, a gyertyák ragyogtak, Sudár büszkén állt az ablak előtt, „lába” körül az ajándékokkal.
- Boldog karácsonyt! – szólt Anya és kézenfogva a fa elé vezette piciny családját s elkezdett énekelni.
Aztán leültek a puha szőnyegre és kibotották az ajándékokat. Apa egy meleg pulóvet kapott, Anya egy szép nyakláncolt, Zsuzsó pedig a régóta áhitott kisvasutat, melyet Apa segítségével villámgyorsan összeszereltek. Egész délelőtt folyt a játék, hangosan kacagtak, minden másról elfeledkeztek. Már késő délutánra járhatott az idő, amikor Sudár reszketni kezdett, ágain a díszek élesen csengtek, a család ijedten kapta fel a fejét.
- Mintha földrengés lenne! – mondta komoly arccal Apa – Pedig itt Gesztenyés környékén ilyenre sosem volt példa.
- Mi lehet ez? – kérdezte rémülten Anya.
- Sudár mondani akar valamit! – válaszolta a lányka.
- Zsuzsó kérlek! A fák nem beszélnek! – szólt izgatottan Anya.
- Mentsétek meg az életünket! – szólt egy hang a fa ágai közül és szép lassan előtűnt a két méla szempár.
Apa és Anya zavartan ugrottak fel a szőnyegről és magukhoz húzták a gyereket.
- Ne féljetek! Ő Sudár, akiről már próbáltam beszélni. Emlékszel Anya a régi könyvedre, amiben az entekről írtak? Hát ő egy igazi ent. Tud beszélni, gondolkodni és nem bánt senkit.
- Köszönöm, hogy az erdésznek nem engedted, hogy fejszét mártson a törzsembe! De ott van még az erdő, vagyis ami még abból maradt! Mondjátok meg az embereknek, hogy ne kezdődjön többé fűrészeléssel a karácsony!
Apa és Anya egymásra pillantottak s már tudták is, hogy mit kell tenni.
A nagy ünnepséget minden karácsony harmadnapján volt szokás tartani a Gesztenyés Házban. Ez amolyan művelődési ház volt, ide járt az énekkar gyakorolni, a település elöljárói itt gyűltek össze, és mindennemű ünnepségnek ez a Ház adott helyet.
Ebben az évben sem volt ez másként, a falu apraja-nagyja már kora délelőtt elfoglalta székét a terem első soraiban, mert a vidám előadást innen lehetett a legjobban látni. Zsuzsó és családja is időben helyet foglalt, a amikor Gesztenyésre kezdett lehullani az est sötétje, megkezdték a mulatságot. Először a színtársulat mutatott be egy vidám darabot, majd az énekkar karácsonyi dalaitól zengett a Ház, aztán táncosok szórakoztatták a közönséget. Végül a polgármester beszélt Gesztenyésről, a karácsonyi hangulatról, majd az itt élők is megoszthatták gondolataikat lakótársaikkal. Először a postás beszélt a fáradtságos munkájáról, majd az énekkarvezető, aki büszke volt csapata mai produkciójára, s megszólalt Zsuzsó apukája is.
Apa a színpadon állva az emberek fölé magasodott, hangja a leghátsó sorokba is elért. Elmondta Sudár és Fűzfa apó üzenetét, hogy miért jó ha nem irtják a fákat, hogy így lehet minden karácsonykor gyönyörű fenyőket találni, és védjük meg a körülöttünk elterülő erdőket.
- Balga beszéd! – legyintett egyik-másik – Ha a karácsonynak vége, a fenyő jó a kandallóba!
- Úgy van! – rikoltották a többiek.
- Hisz vannak vén, korhadt vagy kidőlt fák az erdő szélén. Miért nem azok tüze lobog kemencéitekben? – kérdezte hangosan Apa.
Erre persze a tömeg elcsendesedett.
- Így van, adok én elég korhadt fát télire! – dübörgött egy hang a hátsó sorban, majd kimagasodott az emberek közül az erdész – Mi ástunk ki fenyőt ezen a télen. Zsuzsóék januárban hozzák vissza az erdőbe.
- Hogy erre mi nem gondoltunk! – csapott a homlokára a pocakos polgármester.
Megpödörte bajuszát és felugrott Apa mellé a színpadra:
- Fogadjuk meg a bölcs tanácsot! És ezentúl aki a fenyőt kiássa a karácsonyi ünnepekre, dícséretben részesül. Ám aki fejszét használ, azt bizony megbüntetjük, és elküldjük az erdész mellé dolgozni!
Az emberek tapsoltak, kurjongattak. A polgármester pedig büszkén húzta ki magát a színpad közepén, mintha ez mind-mind az ő ötlete lett volna.
Január első napján Zsuzsó és kedves szülei elindultak Sudárral az erdészlakhoz. A havon még mindig ügyesen siklott a szánkó, így hamar az erdész otthonához értek. Apa és az erdész bácsi Sudárt belehelyezték a hóval borított földbe, Zsuzsó megsímogatta szúrós törzsét, mire a fa megrázkódott.
- Jövő karácsonykor újra találkozunk!
Ekkor megzördültek a merev ágak és a távolban feltűnt Juga, a rénszarvas, a hátán egy apró lénnyel. Mintha integetett volna, de lehet, hogy csak képzelődtek.
Zsuzsó megfogta szülei kezét, és az üres szánkóvan elindultak hazafelé.
Vége
