Azon a délutánon hiába siettem a gyárból a pályára, nem tartottak edzést. Mindenki zavart volt, a nagycsapat tagjaival nem is találkoztunk. Az edző mondta, hogy menjünk haza és majd kiderül, de itt egy darabig nem lesz meccs…
Haza indultam, nem laktunk messze a pályától, sem a grundtól ahol kisgyermekkorom óta töltöttem az időt a haverokkal. Almát és szőlőt loptunk a közeli kertekből, és persze fociztunk. Kővel, tobozzal, rongylabdával (amit anyuka harisnyáiból csináltunk), később valaki szerzett egy lestrapált labdát, az már valami volt! Szívtuk a cigit a féllábú Lacival, akinek még gyerekkorunkban a vasúti sínen játszva egy szerelő kocsi vitte le a jobb lábát. Mankót kapott, kapusnak tökéletesen megfelelt a grundon, sőt olyannyira féltek tőle az ellenfél csatárai, hogy simán megnyertünk minden meccset. Persze, hisz a mankóval nagyot tudott ütni.
De ez régen volt, már szinte felnőttnek éreztük magunkat, 16 évesen! Imádtam az életet, hogy volt saját keresetem, egy nagyszerű csapat tagja voltam, az Olimpiai Válogatott bal összekötője! Addig a napig…
A három évvel idősebb bátyám este lelkesen jött haza, beszélt arról, hogy végigvonultak a Szabadság hídon, hogy látott pár embert megsebesülni a Kossuth Lajos utcában. Apám szigorú, határozott, erős ember volt. Olyan pofont kevert le a 19 éves bátyámnak, hogy alig állt meg a lábán. Mondta, hogy egyelőre mi jó helyen lakunk, de lehet hogy költöznünk kell, nem tudjuk mit hoz a holnap. Anyám ott volt a kicsikkel, a húgom 3 hónapos volt akkor.
Másnap elmentem dolgozni, de foglalkoztatott hogy mi lehet a „belvárosban”. Pár haverommal elindultunk gyalog. Szinte fel sem fogtam hogy ott megyek a hömpölygő tömegben, énekeljük a Himnuszt, szavaljuk a Szózatot. Aztán puskalövésekre lettem figyelmes, mindenki futott amerre látott. Egy férfi összecsuklott mellettem, a kabátja mellkas tájékon véres lett. Futottam ahogy csak bírtam. Kapualjból ki, sikátorba be, amíg haza nem értem. Napokig nem tudtam aludni, tudtam hogy valami elkezdődött.
Teltek a napok, amikor a gyárban és a grundon a haverok arról kezdtek el beszélni hogy jobb az élet nyugaton. El kellene indulni Angliába, Amerikába, vagy bárhová. Motoszkáltak a szavak a fejemben, lehet hogy új életet kellene kezdenem!?
November 5-e volt, egy nappal a Szovjetek visszaérkezése után. Anyám leküldött a közeli pékhez kenyérért. Már hajnalban sorban állás volt. Mindenki a forradalomról és egy lehetséges újabb háborúról beszélt. Nem akartam háborút, elég volt! Aztán pár fickó azt mondta kimennek a vasútállomásra és elindulnak Sopronba, ők nyakukba veszik a világot. Kérdezték, hogy ki tart velük és én csak arra lettem figyelmes, hogy már fent kucorgok egy szennyes vagon belsejében vagy tíz ismeretlen fickóval akik között volt velem egykorú, de volt már közel ötven éves is. A zsebemben 9 forint volt, a három kiló kenyér ára, amit anyám nyomott a kezembe azon a reggelen, hisz nagy volt a család és éhesek voltunk…
Egyszer csak azt kiabálták, hogy lassan ugráljunk le a vonatról. Én tudtam hogy még nem értünk Sopronba, de már Nagycenknél leugráltunk hogy ne fussunk a katonák kezei közé akik akkor már ellenőrizték a határon átkelőket. Egy erdősáv mellett vonultunk végig amilyen csendben csak tudtunk. Amikor a határhoz értünk, egyenként, egymás jelzését figyelve rohantunk a közeli erdőig, ami már Ausztria volt. Gyalogoltunk. A hideg egyre jobban átjárta a testemet. Egy vékonyabb télikabát volt rajtam, az egyetlen kabátom. A ruha ami rajtam volt és a kabát belső zsebében a kilenc forint, az volt mindenem… meg a remény!
Hosszú gyaloglás után jutottunk el egy tanyára, ahol a gazda felajánlotta a pajtáját ahol a szénában egy éjszakára kipihenhettük magunkat, majd reggel egy kis kenyér és tej után megtaláltuk a következő vasútállomást, és a vonat elindult velem Olaszországba.
Livorno télen szürke volt, de a lágerben, amit a katolikus papok vezettek kaptam egy kényelmes ágyat, váltás ruhát és dolgoztam. Takarítottam, cipekedtem, amit éppen kiosztottak rám. Egészen addig, amíg egy szabad hétvégén focizni nem kezdtünk és meglátták bennem a tehetséget. Onnantól kezdve az atya felmentett a munka alól, beálltam a helyi csapatba, kaptam egy kis pénzt és pár szál cigivel többet. Voltak ott magyarok bőven, találtam barátokat, terveztem a jövőt, de hiányzott Pest, a grund, és a kishúgom…
De ez már egy másik történet!
Biró Nándor életéből
(1940-2015)
