Szeles, hideg délután volt. Behúzódtunk kis lakásunkba, játszottunk a fiúkkal. Valamit vártunk. Jézus eljövetelét vagy egy játékos karácsony estét? Már nem tudom.
Anyám tüzet rakott a kályhában, melegnek kellett lenni, hisz ott volt a pár hónapos kishúgom.
Egyszer csak anyám oda lépett hozzám, pár forint csörgött a markában, majd súgta, hogy öltözzek és induljak fenyőfát vásárolni. Rettegtem a kinti hidegtől, nem akartam menni, de nem szóltam. Hogy miért engem küldött, hisz ott voltak a fiúk és a nővérem. Nem tudom. Gépiesen vettem fel a bakancsomat és kabátomat, ami még idősebb fivéremről maradt rám. Zsebre raktam a forintokat, majd kiléptem az utcára.
Már kezdett sötétedni, az utcák csendesek voltak, pedig a főváros karácsonykor is mozgolódik. Ez mégis egy csendes karácsony volt, mindenki örült a békének és a békés, bombázástól és lövöldözéstől mentes ünnepeknek.
Kispesten laktunk, így próbálkoztam az ismerős kofáknál, hátha akad nekik egy kisebb fa, de már mindenki zárta a boltját, elfogytak a fenyők. Villamosra ültem, egészen Budáig mentem, hogy találjak otthonra valamit. Folyton azon zakatolt az agyam, hogy fenyő nélkül nem mehetek haza!
Anyám szigorú asszony volt, nem tűrte az ellentmondást. Egész gyerekkoromban csak arra emlékszem, hogy kevés a pénzünk. Pedig apám keményen dolgozott. Magas, erős ember volt, ritkán nevetett, de tudtam, hogy szeret bennünket. Tűzoltóként dolgozott, majd szabadnapjain szenet hordott. Kocsinkat két lovunk húzta, úgy járta a környéket. Ezen az estén sem volt otthon, még dolgozott, így tudtam, hogy fáradtan érkezik haza, nem akartam elszomorítani azzal, hogy fenyő nélkül térek haza.
Ahogy barangoltam a hideg utcánkon, a hó is rákezdett. Egyre csípősebb volt a hideg, de csak mentem és mentem előre. Nem tudom megmondani, hány fenyő árus utasított vissza és küldött tovább. Láttam arcukon a szánalmat, ami először felbőszített, majd sírásra késztetett. Hogy sírhat egy nagy, erős fiú? Nagy, erős? Hisz csak 7 éves múltam, a második elemit jártam, még mit sem tudtam a világról. A háborút sem értettem, miért van.
Öt évesen a szüleim egyik nap összecsomagolták a legszükségesebb holminkat, majd szekérre ültünk és lezötykölődtünk Döröskére, mondván ott biztonságosabb. Így is volt. Csodás, játékos évet töltöttünk ott anyai nagyszüleimnél, az első elemit is ott jártam ki. Bár jöttek, mentek a katonák, nem érintett bennünket a véres, kegyetlen háború.
Lassan eljutottam egy fenyő árushoz. Látta könnyáztatta arcomat és a még nála lévő utolsó megmaradt gallyakat a kezembe nyomta és haza zavart. Futottam, szélvészként rohantam a pesti utcákon, ami addigra már teljesen kihalt. Csak néhány férfi kóválygott a félhomályban, szakadt katona ruhában, az egyik mankóval, egy lábon próbált előre jutni. Ez már a háború utáni nyomor volt a sötét karácsonyi utcán.
Nem tudom hány óra lehetett, amikor haza értem kipirulva, örömmel adtam át a fenyőágakat anyámnak. Ő hideg kék szemével végig mért, majd szó nélkül egy pofonnal jutalmazott. Én álltam az ajtóban lucskosan, fáradtan, elcsigázva, sajgó arccal, de nem érdekelt a pofon. Otthon voltam, végre haza értem!
Anyám vázába rakta az ágakat, pár színes papírt aggatott a végeire és almákat rakott a váza mellé, ez volt a mi karácsonyi ajándékunk.
Ekkor toppant be a házba apám mindenki fölé magasodva. Fáradt szemeivel a fenyőágakra pillantott, a fejét csóválta, majd végigmért bennünket és láttam a szemében a szeretetet, a bánatot, a tehetetlenséget.
Anyám reggeltől sürgött-forgott a házban. Imádta az ünnepeket, a karácsonyi áhitat egész nap ott volt fáradt, de mosolygós arcán. Nem számított milyen idő van odakinn, hisz apám elegendő fát készített a kályha mellé, egész nap pattogott a tűz. Karácsonyi dalokat énekeltünk, és anyám közben karácsonyi imákat mondott.
Szenteste napján mindenkinek meg volt a feladata. Anyám karamellás cukorból dió és mák ízesítéssel szaloncukrot főzött. Oh, micsoda illatok voltak azok! Két legidősebb nővérem sztaniolpapírból vagdosta a szaloncukor csomagolását, miközben fiatalabb nővéremmel színes papírból karácsonyfa díszeket hajtogattunk. Apám a fenyőfát készítette elő, ami minden évben a ház éke volt. Egy seprű nyelébe fúrt lyukakat, amibe fenyő gallyakat illesztett. Alulra nagyobbakat, felülre kisebbeket. Így mindig hiánytalanul sudár kis fa került a konyhaasztal fölé. A mennyezeten volt egy kampó, ahová édesapám felakasztotta, így helyet sem foglalt, hisz voltunk elegen. Egyedül a két öcsém nem dolgozott, hisz csupán pár évesek voltak, ők dióval gurigáztak és birkóztak hatalmas kacagások közepette.
Már híre, hamva sem volt a háborúnak. Még két éve sem volt, hogy Táplánfára költöztünk, apám új munkahelyet találva és új életet kezdve. Falun könnyű volt elhelyezkedni, a mezőgazdaságban mindig kellett az ember. A falu szélén egy kis házat építettek szüleim ahol sok-sok boldog évet töltöttem testvéreimmel. Nem volt sok pénzünk, de mindig volt mit enni, mit felvenni. Anyám méterben vásárolta a szövetet a házaló árustól, majd Singer varrógépén mindenkinek ő varrta a ruhákat. Az ólban volt egy tehenünk, akitől mindig tartottam, de bőségesen adta a tejet, aztán ott voltak a tyúkok, libák, amik tojást és húst is adtak. Egy évben egyszer öltünk disznót, amit apám gondosan etetett és hizlalt fel, hogy karácsonyra friss hús kerüljön az asztalra. Ezen az estén is sült húst szolgált fel anyám krumplival, mert az is volt a veremben. Mákos, diós bejgli került a süteményes tányérra zserbóval együtt.
Amikor beesteledett és elköltöttük a vacsorát, apám meggyújtotta a fa ágaira csíptetett gyertyákat, amik fénye beragyogta a kis konyhát. A fa alatt az asztalon mosolygós arcú rongybabák sorakoztak és faragott bábúk: lovacska, katona, kecske. Az őszi almák piroslottak a fehér asztalterítőn, az arany és ezüst sztaniolpapírba csomagolt diók csak úgy ragyogtak.
Az ajándékokat szüleink készítették nekünk nagy titokban és mi sosem voltunk ilyen boldogok!
Együtt voltunk, szeretetben, egészségben, békében a kis falucska utolsó házikójában.
(Margit és Nándor emlékére)
