Tisztelt Kollégák!
Már gyermekkoromtól csodálattal néztem az orvosokra. Gyermekorvosom, Gyuri bácsi mindig gyorsan meggyógyított, ha beteg voltam és mindig volt hozzám és szüleimhez néhány kedves szava. Gyermek szemmel ő egy igazi varázsló volt!
Úgy teltek az iskolás éveim, hogy majdan az egészségügyben szeretnék dolgozni. 21 évesen az iskolapadból kerültem első munkahelyemre a Markusovszky Kórház akkori sürgősségi részlegére, ahogy Önök ismerik az SSBER-re. Igen, a barna csempés épületbe.
Gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, minden mentő érkezésekor nagyot dobbant a szívem, vajon milyen esetet hoznak és minden ügyeletet elvállaltam. Idősebb kolléganőim nem hitték, hogy egy „ilyen” helyen sokáig maradok, így hamar bezárult előttem a nővérszoba ajtaja, s mint egy árva gyermek a vizsgálóban töltöttem minden időmet. Újra elővettem az anatómia könyvet, ha nem volt beteg titokban a pult alatt ettem meg szendvicsemet, amit az orvos kollégák hamar észrevettek és a szárnyuk alá vettek. Kísértem őket a megbeszélésekre, a röntgen referálóra és tanítottak, magyaráztak, kérdeztek. Így ismertem meg a balesetsebészek világát és a szememben ők voltak a kerekasztal fehér lovagjai.
Később képeztem magam, de mindig visszataláltam az egészségügybe. Nagyszerű orvosokkal dolgozhattam együtt, van, aki már sajnos nincs közöttünk.
A gyermekosztályon Andits főorvos úrral közösen néztük át a kórlapokat, és a legnagyobb dicséretet is tőle kaptam egy alkalommal, amikor az eseteket tanulmányoztuk: „Te lány! Te nagyon jó diagnoszta vagy!” Ő nagyapám volt nagyapám helyett.
Huszonévesen a baleseti ambulancián egy orvos kolléga adta a kezembe Cronin: Réztábla a kapu alatt című könyvét, melyből szeretnék egy rövid részletet felolvasni:
„Heves és lelkes természetének egész lendületével belevetette magát a bélhurut elleni küzdelembe. Szerette munkáját, és hálát adott a sorsnak, hogy ily fiatalon már komoly orvosi feladattal kell megbirkóznia. Heteken át favágó módra dolgozott, de örömmel csinálta. Elég dolga volt a közönséges praxissal is, de hamar végzett vele, és boldogan sietett tífuszos betegeihez. Talán szerencséje volt. A hónap végén a fertőzött betegek állapota kivétel nélkül javult. Sikerült lokalizálnia a ragályt. Ha végiggondolta, hogy milyen gondosan járt el, és milyen erélyesen intézkedett – ügyelt a vízforralásra, a dezinfekcióra, a betegek elszigetelésére, karbolba áztatott lepedőt akasztatott minden ház ajtajára, rengeteg mészklórt rendelt Mrs. Page számlájára, és személyesen ellenőrizte, hogy bele is öntsék a csatornaárkokba -, ha mindezt átgondolta, ujjongva felkiáltott: - Istenem, csináltam valamit! Nemhiába vagyok itt!”
Hasonlóképpen kiáltottam fel én is, amikor sikerélményem volt a munkában és bizonyára Önök is így kiáltottak annak idején.
Ezzel a kiáltással dolgoztak tovább, sokszor fáradtan, egy-egy hosszú ügyelet után, de nem fordultak hátra, csak mentek tovább és dolgoztak, tanítottak, gyógyítottak.
Szeretném megköszönni Önöknek megannyi gyógyult páciens nevében a sok-sok évnyi alázatos, fáradhatatlan munkájukat és örülök, hogy ezen a téli délutánon is ennyien megtisztelték rendezvényünket. Szeretnék Önöknek jó egészséget kívánni és mivel lassan itt a karácsony, Boldog karácsonyi ünnepeket!
