A reggel első mozdulata mindig a sminkes tükör előtt indult. Ez egy rituálé, egy megrögzött szokás, a minden napok kezdete volt. Így lett teljes a nap, csak így indulhatott el a nap. Ez egyfajta alapszabály volt: a lakásból kimozdulni, ha csak a szemetet viszed le a kukához, csakis sminkben szabad!
Sosem vitte túlzásba, csak amit a jó megjelenés megkövetel. Az alapozó, rá egy kicsi barnás púder, hogy az Isten adta sápatag, szeplős bőrt megszínezze, egy kis pirosító, szemhéjpúder az öltözéknek megfelelően, a szempilla mely a spirállal szigorúan kétszer átkenve, majd egy kis szemöldök ceruza a hiányosságok pótlására.
Minden mozdulat a kisujjában volt, valahogy volt érzéke hozzá. Semmi felesleges mozdulat, semmi vattapamacs a hibák javítására, hisz sosem ejtett hibát.
Aztán meglátta barátnőjén azt a bizonyos műszempillát… Először csak méregette, nézegette, megformálta agyában a „mi lenne ha” szavakat, de lemondott róluk.
Szinte nap, mint nap találkoztak, nap, mint nap elvarázsolta a már ezer éve ismert barátnői tekintet, mert új volt, sejtelmes, valami megmagyarázhatatlan csábot adott a szemeknek.
Elérkezett az éves összejövetel, melyre alapos mérlegelés után kiválasztotta szettjét, de lehangolta a tükörből folyton ugyanúgy visszanéző tekintet. Kell még ide valami!
És akkor jött az ötlet, a sminkes barátnő, aki kihúzza a „bajból”.
A rendezvény előtti órákban már hátraszegett nyakkal ült, inkább feküdt a székben és értő, gondos ujjak dolgoztak arcán, szemein. A szempillák közé ismeretlen, de gőgösen büszke szálacskák kerültek, mik szinte kinevették a valódi pillákat, melyek bár sosem hagyták cserben gazdájukat, egy leheletnyivel mégis fakóbbak, kurtábbak voltak. A végeredmény egy leheletnyi smink csupán, ami kis színt vitt arcára, de a tekintet… beszélt, csábított, fantáziát megmozgatott.
A rendezvény sablonos volt, már-már unalmasnak mondható. Sodródott az árral, a beszélgetésekkel, a tréfákkal, majd véget ért az este.
A lakásban - melyet az éjszaka csendje belepett – tompán koppantak a levetett cipő tűsarkai. A padlón fáradtan pihegett a csipke szoknya, a kis fekete alsónemű szett és a forró fürdő habjai között megjelentek az első leázott pilla szálak. Megmosta arcát, érezte ujjain az idegen szálakat, melyek elhagyják szemhéját. Fásultan nézte az apró hullámok tetején lebegő, oly sok munkát és töprengést követelő szempillákat és hirtelen felkacagott…
Nevette női hiúságát, a buta ábrándokat… S másnap reggel, amikor ismét leült a tükör elé, elégedetten fésülte ki a hűséges kis szempillákat.
