Mikor kislányom betöltötte a második életévét, hirtelen hagytam abba a fogamzásgátló tabletta szedését. Úgy gondoltam szüksége van a gyermekemnek egy testvérre, szükségem van egy kisbabára!
Férjem a döntést teljesen rám ruházta, hisz első gyermekünk világra jövetele sem volt zökkenőmentes, így akkor sem neheztelt volna soha, ha örökre lezárom a gyermekvállalás témakörét. Ám én nem így cselekedtem, és egyik napról a másikra beindult az újabb babaprojekt.
Tudtam, hogy nem sikerül a gyors teherbeesés, hisz kislányunk megfoganására is tizenöt hónapot vártunk. Próbáltam egészséges életmódot követni, elhagytam a nasikat a televízió nézése közben, tornáztam és a barátcserjéből készült tablettát fogyasztottam, ami segít a terhességi hormon termelődésében. S csodák csodája, a nyolcadik tabletta mentes hónap végén a terhességi teszten megjelent a bűvös második csík. Először csak halványan, aztán két nap múlva erőteljesebben. Amikor már teljesen biztos voltam az áldott állapotban, időpontot kértem a város egyik neves szülés orvosához. Ő is megerősítette a várandósság tényét, jött a találkozás a védőnővel és a jövő tervezgetése. Egy családi hosszú hétvége hármasban, azaz négyesben a Balaton partján. A felhőtlen nevetések, beszélgetések és játékok.
És következett az újabb vizsgálat, ami szerint a magzat valószínűleg nem lesz életképes! Egy világ omlott össze bennem. Álmatlan éjszakák következtek, újabb és újabb vizsgálatok. Az egyik orvos szerint semmi probléma, a másik szerint készüljek fel az eltávolításra. Aztán megtörtént, amire a lelkem mélyén számítottam, meghalt a nyolc hetes gyermekem. Berendeltek műtétre, amit munkaerőhiány miatt egyelőre nem tudtak elvégezni, így haza küldtek. Csupán két emberre volt szükségem: a megértő férjemre és a drága kislányomra. Hogy megölelhessem, beszívhassam édes gyermek illatát és terelje el a figyelmemet mély bánatomról.
Akkor éjjel a pokolban jártam. Testi és lelki fájdalmak versenyeztek bennem, melyik tud előbb legyűrni. Nem volt sem múlt, sem jövő, csupán a fájdalom. A vetélés olyan a nőgyógyászati osztályon, mint amikor egy utcai árus becsenget hozzánk egy átlagos napon: „Már megint egy!”. Nincs részvét, nincs egy jó szó, csak ferde pillantások, mintha saját akaratomból vetettem volna véget terhességemnek. Próbáltam gyorsan felépülni, hisz egy három éves gyermek nem láthatja bánatomat, ugyanakkor a férjem is hasonló lelki állapotban volt.
Ám a szekrényben tornyosuló kismama ruhák, a várandós kiskönyv amit a védőnő adott és a folytonos telefoncsörgés a: „Mi van veled? Fiatal vagy, lehet még gyermeked! Próbálj meg túllépni!” sablonos részvétnyilvánítások folyton eszembe juttatták, hogy volt egy második gyermekem. Ami így is van. A számomra nem egy 6 mm-es embrió halt el, hanem a gyermekem ment fel az égbe. Hisz láttam álmomban az arany haját ami pontosan olyan mint az első gyermekemé. Láttam ahogy kézen fogva sétálnak az úton és Borika /mert így neveztük volna/ felnéz a nővérére.
Bori örökké velünk marad! Angyallá lett, aki őrzi cserfes nővérét a mennyből.
2011.10.20.
