Eszter egyre zaklatottabb volt. Szíve hevesen vert, torkában gombócot érzett, könnyei szakadatlanul ömlöttek kék szemeiből. Forgatta kezében a harmadik borítékot és azt gondolta ha most nem lesz mersze kibontani, akkor talán soha többé nem szánja el magát hogy elolvassa. Aztán egy hirtelen mozdulattal feltépte a sárga papírt. Az írás eltért az előző két levélben látható kézírástól. Szinte nem voltak sorok, a betűk formája kusza, cikk-cakkos volt. Az asszonynak nyílván fájdalmai voltak és hatalmas erőfeszítést jelentett leírni egy-egy szót.
„Édesem!
Nyílván majd megtapasztalod milyen a szerelem! Ragaszkodni egy férfihoz, egymásra áldozni egy egész és egyetlen életet!
A mi kapcsolatunk apáddal az a fajta volt, ami a Nagy Könyvben meg van írva. Az érzés először lassan, tapogatózva közelített, majd mindent elsöpört. Aztán kissé halványabb lett, az állandóság őrizte az elcsitult lángot. A születésetekkel ismét fellobbant a tűz, majd megint a halvány láng mutatta összetartozásunkat. A megérett de letisztult szerelem jellemezte a mindennapokat. Fél szavakból is értettük egymást, a némaság is beszélt. Apád mérhetetlenül jó ember, aki önzetlen, nagylelkű, jószívű. Akire rábízhattam az egész életemet, a lényemet és mégsem élt vissza ezzel a bizalommal.
Ám a szívem egyik zugában sokáig őriztem egy férfi emlékét akit , még apáddal való megismerkedésünk előtt jóval korábban megszerettem. Nem volt diák szerelem, sem első szerelem, ahhoz már kissé „öreg” voltam. Mégis olyan érzéseket ébresztett bennem minden találkozás alkalmával, amit szinte magam előtt is szégyelltem. Ez amolyan lelki összetartozás volt, egy láthatatlan kapocs amit senki soha nem tudott szétszakítani. Történt néhány szakítás majd újra találkozás, de amikor apádat megismertem halványulni kezdtek Tivadar felé az érzéseim. Sokáig vívódtam magamban, hogy helyesen döntök-e ha elhagyom őt, ám apád nemes jelleme győzött. Hosszú évekig nem találkoztunk, szinte teljesen elfeledtem, és amikor egy társra szükségem volt a magányos és fájdalmas időkben ő megjelent. Megtudta, hogy beteg vagyok és amikor a legjobban gyötört a kór ő mindig jött és vigyázott rám.
Kérlek ne hozz elhamarkodott ítéletet, már nem a szeretők találkoztak, hanem régi barátok. Sosem csaltam meg apádat még gondolatban sem, ő számomra az örök, a halhatatlan, akitől két drága gyermeket kaptam.
Azt akartam, hogy ismerd meg e három levélen keresztül rövid életemet, ismerd az érzéseimet és ismerd meg a titkomat. Köszönöm Istennek hogy megajándékozott veletek, köszönöm az életet, amit visszaadok neki. Örökké szeretlen benneteket!
Isten áldjon!
Anya”
A tó egyre nagyobb hullámokat sodort a partra, de az is lehet, hogy a szédülés és ez a szörnyű zúgás a fejében láttatja ezt a képet. Igen, a domb is remeg, az égen fekete körök cikáznak. A lány behunyta szemét és végigfeküdt a füvön, mert felállni ilyen állapotban úgysem tudott volna. Nem tudta mit gondoljon, hisz az anyja megkérte hogy ne ítélkezzen, de ebbe nem lehet beletörődni! Ki ez a Tivadar, aki anyámat a halálos ágyán istápolta? Az nem lehet, hogy erről senki nem tudott! Sára, aki odaadóan gondozta, apa aki a vizsgálatokra kísérte. És ott volt a háttérben ez a fickó aki a reményt tartotta anyában. Lassan felült, négykézláb mászva közelítette meg a tavat és a hűs vizet arcába loccsantotta. Várt, mélyeket lélegzett és tántorogva felállt. Gépies mozdulatokkal rakta össze kevés holmiját és indult el, mögötte a békés tájjal.
Már dél elmúlt, amikor Eszter visszaért a házba. Az udvaron, a ház nyugati oldalánál kerti bútorok voltak felállítva és az egyik fotelban Sára üldögélt. Hatalmas szalmakalap vetett árnyékot arcára, egy újsággal legyezte meztelen vállait. Minden mozdulatában volt valami előkelő, kissé sznob jellemvonás. Ahogy azt a kalapot is viselte, mint egy főúri dáma. De talán az is volt. A lány próbálta óvatosan kinyitni a kaput, hogy észrevétlenül felsurranhasson a szobájába, de a kapu nem engedelmeskedett és hangosan megnyikordult. Sára felkapta fejét és mosolyogva intett keresztlányának.
- Foglaltam asztalt itt a csárdában, öltözz át és indulunk! Én már farkas éhes vagyok! – kiáltotta.
- Nem vagyok éhes! – mormogta Eszter.
- Nem kérdeztem szívem! Jó lenne ha beszélgetnénk, hisz ezért jöttünk ide!
- Akkor nemsokára jövök! – intett a lány és bement a házba.
Gépies mozdulatokkal készítette elő ruháját az ebédhez, zuhanyozott és felöltözött. Gondolta nem marad le Sárától és kék rövid ruhájához egy kék színű vászonkalapot vett fel. Aranyszín haja kilógott a kalap alól, sápadt arcát pirosítóval ellensúlyozta.
Így kora délután az étterem még szinte teljesen üres volt. A két nő a teraszon foglalt helyet, amit beárnyékolt a maga épület nádteteje. A terasz fal korlátja körös-körbe muskátliktól pompázott. Az asztalok hímzett terítővel voltak leterítve, rajtuk kézzel készített agyag vázákkal. Sára tanakodva lapozgatta az étlapot, hisz kevés olyan étel létezett, ami megfelelt az ő kényes ízlésének. Eszter viszont egykedvűen nézegette a felsorolást és hamar eldöntötte hogy ő bizony csak egy salátát kér.
- Egy csárdában salátát? – vágott furcsa fintort Sára és az ő grillezett csirkehúsára gondolt mely után desszertet is fog rendelni.
- Ma nem érzem jól magam, az ételt sem igazán kívánom. – magyarázta a lány.
- Bánt valami, látom rajtad kicsim! – szólt lágy hangon az asszony és az asztalon pihenő hófehér kezet végigsimította.
- Lehet! – suttogta Eszter.
- Azért vagyok itt, hogy segítsek. Azért jöttünk ide, hogy megismerd anyádat de nem is beszélünk róla. Úgy bujkálsz előlem, mintha valami titkot rejtegetnél!
- Talán igen!
- Hogy? – nézett Sára értetlenül – Miről beszélsz?
- Ki az a Tivadar? – nézett hirtelen szúrós szemmel a lány.
Sára megrezzent, arcából kiszaladt a vér, bőre sápadt lett, majd nyelt egy nagyot.
- Honnan tudsz te Vámosiról? – kérdezett vissza Sára.
- Vámosi Tivadar! – mormogta Eszter – Ismered?
- Az enyhe túlzás! – vonta meg vállát Sára – Valamennyire ismerem. Anyád … barátja, vagy kije volt!
- Sára! – csattant fel Eszter – Te tudtad jól, hogy ő amolyan örök szerelem volt anyád életében, és ti ezt csak úgy elnéztétek!
- Lassíts Esztikém! – emelte fel hangját az asszony is – Honnan tudsz te erről a férfiról, Ki beszélt neked róla?
- Az anyám!
Sára szemei forogtak, nagy levegőt vett, de mégsem tudott megszólalni.
- A levendulás kép keretében találtam három levelet – kezdte Eszter higgadtabban – halála előtt néhány nappal írta azokat nekem. Ez amolyan romantikus önéletrajz, vagy egy nagy búcsú. Abban említi meg ezt az embert. Te tudtál a levelekről?
- Nem. – dőlt hátra székében Sára és idegességében levette a kalapot fejéről és hajába túrt – Ezt jól eltervezte Nóra, ha nagyon belegondolok nem is csodálkozom rajta, hisz ő mindig ilyen volt. Álmodozó, romantikus, néha melankólikus. De talán Tivadarról nem kellett volna beszélnie.
- Nem-e? – sziszegte Eszter – Úgy ír róla mint valami szamaritánusról, aki a távolból figyeli és követi, ha kell segít, de meghúzza magát.
- Pontosan ilyen volt! – vágta rá Sára – Ő volt talán az első szerelem, ami olyan mély nyomot hagyott mindkettejük lelkében, hogy sosem hagyták el egymást igazán. Aki tovább lépett, az anyád volt. Sosem keresték egymást azután, hogy Nóra családot alapított. Ám amikor kiderült, hogy anyád súlyos beteg, a hír futótűzként terjedt és eljutott Tivadarhoz is. Megkereste Nórát és a nehéz időkben segítette lelkileg, de volt hogy egy-egy kezelésre is elkísérte, ha nekem valami halaszthatatlan ügyem volt. – sütötte le szemét Sára.
- És apa?
- Tudta, anyád elmondta már az elején. Zoltán tudta hogy nem lehet folyton anyád mellett, de neki mindig a legjobbat akarta így bízott Tivadar segítségében és nem gondolt hátsó szándékra. Nem is volt.
- Azt akarod mondani, hogy hosszú évek után a régi szerelmesek barátként néztek egymásra ahol a hülye férj asszisztált? – folytatta gúnyosan a lány.
- Apád nem hülye! Ugyanakkor abban a helyzetben amikor valakit gyötör a KEMO terápia utáni gyengeség, amikor a kanalat sem képes az ember felemelni, folyton hányingere van, szédül és a legrosszabb mind közül az átkozott halálfélelem, akkor mindenbe képesek vagyunk belekapaszkodni. Anyád ezt tette.
Az ebéd további része csendben zajlott. Sárában a múlt élesen felvillant, újra élte nővére szenvedését, küzdelmét az életért, ahol a halál győzedelmeskedett. Eszter viszont féltékeny volt, mint egy sebzett vad, úgy dúltak szívében az indulatok és gyűlölte az ismeretlen férfit.
Sanyi bácsi reggel korán kelt és átment a házhoz hogy megöntözze a virágokat mire a nagy hőség ideér. Terebélyes szalmakalapjában mesebeli figurához hasonlított és természete is olyan volt mint egy jóságos öregapóé. Eszter ezen a reggelen korán ébredt, imádta a táj levegőjének fűszeres, friss illatát, amelyben keveredett a levendula, a Külső-tó iszapos nehéz levegője, a Belső-tó párás könnyed és a nyári Balaton friss illatával. Aztán megpillantotta a kertben dolgozgató öreget és leszaladt hozzá.
- Jó reggel Sanyi bácsi! Milyen korán kezdte a munkát!
- Ó drága Esztike! Én már beérem pár órácska alvással, no meg ki kell használni az ilyen szép és friss nyári reggeleket. – emelte meg nagy kalapját az öreg – De magácska miért kelt ilyen korán?
- Én is szeretem ezeket a reggeleket. Azt hiszem Tihannyal nem lehet betelni!
- Igen, ez így van. Emlékszem Nórácska is mennyire szeretett itt lenni, dolgozgatni, festegetni, mi is kaptunk tőle egy festményt, mielőtt örökre elment. – mondta búsan, csak úgy maga elé – A Belső-tavat festette meg, de micsoda színekkel!
Eszter keserűen mosolygott, majd ismét az öregember felé fordult:
- Mondja Sanyi bácsi, ismerős magának a Vámosi Tivadar név? – nézett fürkészve a lány.
- Igen! – vágta rá Sanyi bácsi, majd erősen töprengve összehúzta mindkét szemöldökét – Ő az örvényesi boros gazda. Remek ember, remek borral! – kacagta az öreg.
- Borász ez az ember? – nézett nagy szemekkel a lány.
- Az, de miért kérdi ezt tőlem Esztike? Itten mi nem szoktuk Vámosi úr nevét emlegetni!
- Miért nem?
- Hát … - vonta meg a vállát a bácsi - … ő olyan fantom volt errefele annak idején. Legalábbis mi így neveztük Bözsével magunk között. Ha Nórácska egyedül maradt, akkor megjelent ez a férfi és sokáig maradt.
- Mi az, hogy sokáig maradt? – rikoltotta a lány, majd ijedtében a szájához kapta remegő kezét.
- Napokig itt maradt. Levegőzni kísérte Nórácskát, elment vele a kórházba, várták az orvost, aki házhoz jött havonta kétszer.
- Itt aludt az apám házában? – fuldokolta Eszter.
- Nem is tudom, régen volt. – hebegte az öreg, és gyorsan odébb lépett egy másik virágágyáshoz.
Eszter nem sokat tűnődött, beszaladt a házba az autó kulcsáért és elszáguldott a ház elől.
Néhány kilométer után már meg is érkezett Eszter Örvényesre. Nem kellett sokat kérdezősködnie, hogy a nyomára bukkanhasson Vámosinak. A kis település határában volt a szőlő, közvetlen mellette pedig a borászat épülete a borospincékkel. Az épület bejáratánál a kapu nyitva állt, a parkolókban néhány gépkocsi, távol a szőlőben két férfi ellenőrizte a növényeket. Eszter miután leparkolta kocsiját, az épület bejáratához sietett, mikor egy kék kertésznadrágos férfi lépett elé.
- Segíthetek hölgyem?
- Igen! – mondta meglepetten a lány – Vámosi Tivadart keresem!
- Szerencséje van, még bent van az irodájában. Menjen csak, a folyosó legvégén a neve ki van írva az ajtón!
A férfi intett, majd továbbállt, Eszter pedig torkában dobogó szívvel belépett a ház hűvös folyosójára, amin gyorsan végigszaladt és az ajtó előtt mély levegőt vett s bekopogott. Hamar jött a válasz, amire az ajtó megnyikordult és belépett rajta Eszter. Egy középmagas, kissé pocakos férfi állt egy mappával a kezében az ablak előtt, látszott töpreng valamin. Haja sötétbarna volt és rövid, kissé viccesen nézett ki halász nadrágjában és vasalt ingben. Eszter állt, nem tudott megszólalni, csak a férfit figyelte és nyomban összehasonlította apjával, aki még mindig karcsú volt és magas termete tekintélyt sugárzott.
- Mit óhajt? – dobta le a mappát az asztalra a férfi és közelebb lépett a lányhoz.
- Lóránt Eszter vagyok! – mondta határozottan a lány és kezét nyújtotta.
- Kezét csókolom! – mormogta a férfi és borús arccal nézett a lány szemébe.
- Gondolom tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte Eszter.
- Igen, az arca olyan mint az édesanyjáé! Foglaljon helyet! – intett az íróasztal előtt pihenő két karosszékre.
- Nem köszönöm, nem szándékozom sokáig maradni. Most jutott a tudomásomra, hogy az anyám betegsége idején ön gyakran látogatta őt a tihanyi házunkban!?
- Igen, segítettem neki, no meg én voltam a beszélgető partnere is. – mosolygott keserűen a férfi és a múltra gondolt.
- Ugyan miért szorult volna segítségre, amikor annyian körülvették? – csattant fel Eszter – Ott volt az apám, a keresztanyám, a házi ápoló, és a kertész házaspár a szomszédból!
- Félreért engem drága Eszter!
- Ne folytassa, nem vagyok kíváncsi a magyarázkodására! Higgye el nem könnyű nekem, hogy ennyi év után derült ki, hogy az anyámnak az utolsó napjaiban is szeretője volt!
- Hogy mer ilyeneket mondani, legalább az anyja emlékét hagyja meg tisztán!
- Azt magának sikerült beszennyeznie! – vágta vissza a lány és kirohant az épületből.
Sára mikor kilépett a napfényes teraszra, hangos vitára lett figyelmes a virágoskert irányából. Kíváncsian lépett az udvarra, amikor meglátta Sanyi bácsit és feleségét mérgelődni az ágyások között:
- Meg kellett volna állítanod! – hadarta levegő után kapkodva az asszony.
- És mit kellett volna mondanom?
- Azt, hogy nem ismersz semmiféle Vámosit!
Erre a névre felkapta fejét Sára, kilépett a kapu elé, ahonnét eltűnt a lány autója és már tudta hogy nagy baj történt. Feldúlt arccal rohant a két öreghez.
- Mi a fenét művelt maga gazember? – rikoltotta.
- Sára!- lépett elé felbőszült arccal Bözse néni, aki terebélyes termetével némileg megfékezte az asszonyt.
- Nem gondoltam, hogy ekkora lesz a baj! – sopánkodott az öreg.
- Gratulálok, most már sajnálhatja!
- Talán nem kellett volna éveken át titkolni a gyerekek előtt! – rikoltozott Bözse néni.
- Titok? Mit tehettünk volna? Nóra ragaszkodott hozzá, mindenki másnak viszont olyan volt mint púp a hátunkon!
Ekkor nagy fékcsikorgással megérkezett Eszter. Nagy méreggel csapta be a kaput és ment volna egyenesen a házba, ha nem kapja el a karját Sára. A lány összerezzent és sírva az asszony nyakába borult. Zokogott, a bánat rázta egész testét, felháborodott és csalódott volt.
- Miért kellett odamenned? – nézett Sára mélyen, szúrósan a lány szemébe.
- Nem tudom, vagyis látni akartam! – hüppögte.
- Mit? Hogy anyád kivel csalta meg apádat a leukémia okozta gyötrelmek közepette? Hogy két kezelés között amikor az ájulás, a hányinger, az étvágytalanság kínozta, kopasz fejjel kivel bújt ágyba? – tört ki az asszonyból, majd ő is sírva fakadt.
A kertben ácsorgó és mindent halló öreg csendben elballagott, magára hagyva a feldúlt nőket. Sára idegesen túrt hajába, habozva körbe nézett, hogy hallotta-e az utcán valaki a hangos kiáltozást, majd berohant a házba. Eszter összetörten állt az udvar közepén hajlott háttal, mintha mázsás súlyok rakódtak volna rá percek alatt. Most döbbent rá, hogy mit tett, háborgatott hosszú évek nyugvó történetét, háborgatott olyan embereket kik e történet szereplői voltak és még ítéletet is mondott felettük. Talán nem kellett volna idejönni, talán be kellett volna érni anyával kapcsolatban annyival, amennyi az emlékeiben megmaradt.
A bőröndök a lépcső alján álltak, de a műterem ajtaja még nyitva volt. Eszter lépkedett halkan a képek előtt, majd visszatette helyére a levendulás festményt. Meggondolta magát, nem viszi haza. Ezzel a képpel bizonyára felzaklatná az apját és az öccsét, amihez nincs joga. Ebben a pár napban ismerte meg a múltat, az édesanyját s most hogy itt áll a műteremben mélységes szégyen önti el a lelkét. Mintha az anyja itt állna mögötte csalódottan, ám mégis szerető anyai szívvel. Bizonyára ott is állt, vagy figyelte valamelyik festményről, egy lombos fa mögül, egy hegytetőről, vagy a levendulák közül.
A csendet hirtelen csengőszó hasította ketté, a lány hirtelen összerezzent és lefutott a lépcsőn, ki a kapuig. Egy fiatal motoros fiú állt a bejárat előtt, bambán maga elé bámulva. Eszter kérdőn nézte a fiút.
- Egy levelet hoztam Lóránt Eszternek!
- Én vagyok! – és átvette a lapos borítékot.
A feladó helyén a Vámosi Borászat pecsétje állt. Remegő kézzel tépte fel a borítékot és észre sem vette, hogy a fiú elköszönt és hangos zúgással elhajtott motorján.
„Kedves Eszter!
Elnézését kérem, hogy levelemmel zaklatom, de a látogatása alkalmával nem sikerült beszélgetnünk. S mivel lehet hogy ebben az életben erre sosem lesz alkalom, jobbnak láttam ha megírom e sorokat.
Mondhatnám azt is, hogy bántottak a látogatásakor elhangzott szavai, de bizonyára én is így tettem volna ha az anyám emlékéről van szó. Tudnia kell, hogy szerettem az édesanyját. Szerettem szerelemmel fiatalkorunkban, majd odaadóan szerettem barátként. Soha nem szennyeztem volna be a családjukat fellobbanó testi vággyal, mert Nóra annál többet jelentett nekem. Az apját viszont tisztelem mind a mai napig. Az anyja egy soha meg nem értett művésznek tekintette magát mind a családja körében, mind a társadalomban, ám mégis nagy ember volt. Hisz rövid élete alatt volt szerencséje maradandót alkotni, tudott szeretni, és átélte azt a csodát hogy anya lehetett.
Kérem ne szennyezze be egy olyan asszony múltját, aki egy tiszta ember volt és aki az Ön édesanyja! Ne vegye mondataimat kioktatásnak, csupán szerettem volna ha tudja milyen volt az ő valósága!
Tisztelettel: Vámosi Tivadar”
A fekete márványon szikrázóan csillant meg a nyári napsugár. A temető néma volt, csak a fák leveleinek zizegését lehetett hallani, ahogy megérinti egyenként őket a forró szellő. Eszter egy vörös rózsacsokrot igazított a sír közepén álló vázába, majd a kétoldalt illatozó levendulabokrot öntözte meg. Ez a két virág volt édesanyja kedvence, erre jól emlékezett. Meghatódott amikor apa egy-egy szál rózsával jött haza munka után és szerelmesen átadta neki. Nem kellett hozzá alkalom, csak a szeretet, a hála és az összetartozás. És imádta a levendulát, ami meghatározta Tihany levegőjét, amibe mélyen beleszippantott, felnézett az apátságra, le a Belső-tóra és tudta, hogy hazatért.
Vége
