A lenyugvó nap sugarait visszatükrözte a csendes tenger. A parti sziklák között talált egy nyugodt, helyet ahová letelepedett. Megviselt hátizsákját maga mellé dobta, válláról levette valamikor szebb időket látott gitárját és a homokba fektette. Elnyűtt cigaretta tartót vett elő zsebéből, rágyújtott, hátát egy másik sziklának támasztotta és figyelte a hullámok játékát.
Úgy érezte ez a hely élete utolsó állomása. Mindig is egy szigetre vágyott, ahol nincs pénz, nincs idő, csak a gitárja és a cigije. Ennyi évet kellett várnia, amire elérte ezt az állomást. Ennyi elherdált, nyögve túlélt évet, távol az otthontól, a múlt minden fájdalmától és örömétől. Ha egyáltalán volt öröm…
A zenekarok, a nők, a városok úgy váltották egymást, hogy sokszor azt sem tudta épp kinek az ágyában ébredt egy részeg éjszaka után, nem tudta mikor és kivel lép fel, csak amikor már milliószor megszólalt az a kurva telefon és már számolatlanokká váltak az üzenetek.
Sosem voltak nagy tervei, talán ezért jutott ide, talán ezért ül most itt - elhagyva már az ötvenet – ezen a parton és nem tudja mi lesz holnap, vagy lesz-e holnap egyáltalán? Élt, mindig a mának élt. Dolgozott, mert pénz nélkül nincs pia, nincs cigi és nincs nő. Dolgozott, mert enni kellett, mert be kellett adni a közösbe, ha fellépésre indultak, de soha sem számított semmi, csak egy-egy koncert után a buli, a barátok, az alkohol okozta tompa gyönyör. S jött a pokol másnap reggel, amikor ágyában magányosan ébredt, és jött egy újabb semleges nap, ami úgysem hoz semmit!
Már majdnem elérte a pirosan izzó, szunnyadni készülő nap a tengert, amikor eszébe jutott egy hasonló nyári éjszaka. Az illatos pázsiton feküdtek és a csillagokat nézték. A lány fiatal volt, ártatlan barna szemei őt pásztázták, itta a kék szemek látványát, a fiatal férfi test minden mozdulatát, figyelte mellkasát, ahogy emelkedik és süllyed minden lélegzetvételnél. Izmos karját, amit a fizikai munka megerősített, az ujjakat, amivel a gitárt becézte, és amivel őt is cirógatta. Ő azt hitte ez a nyár este is olyan, mint a többi. Kicsit romantikáznak – ami bár távol áll tőle, de a lányok ezt szeretik – majd néhány sör után ma is megtörténik, mint a múlt hétvégén is. Ám ekkor a lány felült, hosszú barna hajának egy fürtjét idegesen csavargatta az ujján és nagy sóhaj után elmondta… Többet akart, komoly kapcsolatot, távol a zenekar vonzásától, távol az őrült buliktól, hisz várja őket a felelősség, aki ott növekszik még lapos pocakjában.
Másnap már a poros úton száguldott. Nem tudta merre megy, hová, csak minél gyorsabban és minél messzebb tőlük. Ő nem apának való, ő nem tud végignézni egy terhességet, nem tud otthon ülni esténként, hogy együtt átbeszéljék a nap történéseit, hogy milyen szépen növekszik, eszeget a kis poronty. Ő nem tudja óvodába kísérni, majd a leckéről mesélni. Ő egyet tud: élni a mának, a pillanatnak és fejest ugrani a végtelenbe.
S most itt ül a már teljesen sötét égbolt alatt a sziklák tövében. Egyetlen vagyona az ütött kopott autó, amivel évtizedek óta rója az utakat, egyetlen társa a gitárja ahol a hat húrból egy megint elszakadt!
