Egyik kedvenc tantárgyam az összehasonlító európai jogtörténet kapcsán szeretném közelebbről megvilágítani a koraközépkori skandináv társadalmat, azon belül a skandináv jogrendet.
A „skandináv” jelző hallatán a legtöbben négy országra asszociálnak: Svédországra, Finnországra, Dániára és Norvégiára. Ezek azok az országok, amelyeket a legfejlettebb térség államainak, jóléti államoknak neveznek. Ez a felsorolás gyakran kiegészítést nyer Izlanddal.
A skandináv jogfejlődés szorosabb értelemben a VIII. században kezdődő viking kirajzással indulhatott meg, ugyanis e rabló/felderítő expedíciók során történik egy hatalmas mértékű érintkezés Európa más népeivel, aminek során az északi germánok találkozhattak más, ekkor még inkább csak szokásoknak nevezhető rendező elvekkel.
A világ jogrendszereiben eleinte nem volt írásbeli törvény, nem alakult ez másképpen a skandináv jogrendszerekben sem. A jog szokásjogokból állt, amelyeket a skandináv népek maguknak fejlesztettek ki és reformáltak a „dolgoknak” nevezett üléseken. A szokásos törvényeket később írásban rögzítették a XI. és a XIII. század között. Ide tartozik a Gulathing törvény (XI. század, norvég); Jütland törvénye (1241, dán); valamint Uppland (1296, svéd) és Götaland (XIII. század, svéd) törvényei. Ezek a kódexnek alig nevezhető joggyűjtemények kezdetben hanyagolták az idegen befolyásokat, később a germán törvényekkel léptek kölcsönhatásba.
A középkori skandináv faluközösség, ami lényegét illetően már az i. sz. 5. századra kialakult, lényegében változatlan maradt a középkoron át. A kereszténység felvétele előtti, nemzetségi eredetű jogrendszer is fennmaradt. Ezt a szabad, fegyverviselő férfiak közössége, az őket magukba foglaló gyűlés, a ting szabályozta. A választott elöljáró, a lagman („a törvény embere”) irányította a jogszabályok megalkotását a helyi szükségletek szerint és azok fenntartását, alkalmazását.
A gyilkosságok jóvátételéül teljes összegű pénzváltságot kellett fizetni, felét fizették egy szem kiszúrásáért, negyedét egy fülért és így tovább. Az ítéletek kiszabása után annak érvényt szerezni igen nehéz volt, így a nagy hatalmú családokat nem igen tudták rászorítani a büntetés kifizetésére. A bonyolultabb vitákat gyakran párviadallal vagy tűzpróbával döntötték el. A lopást akasztással büntették, hiszen a tolvaj szegény ember, akinek az életénél nincs egyebe. A legrettegettebb büntetés a kiközösítés volt, mivel a számkivetettet bárki számonkérés nélkül megölhette, a közösségből kitaszítva nem maradhatott sokáig életben.
Az alsó szintű közigazgatási egység a härad („száz”) volt. E felett a tartományok (land) voltak, amik sokáig nagy függetlenséggel rendelkeztek, önálló életet éltek. Közöttük az összekötő erőt a közös viking hagyományok, a közös katonai szervezet, és a sokáig még a kereszténység mellett-mögött is továbbélő többistenhit jelentette. A mindennapi életben jellemző volt rájuk a mérsékeltség, a hivalkodás megvetése, és a többnejűség. A számos feleség tartásának elterjedését és továbbélését a viking kalandozások, a csatákkal és a veszélyes kereskedelmi utakkal járó férfiveszteségek és a férfiak külföldi letelepedése is erősítették.
Svédországban a föld magántulajdonban volt és döntően ott is maradt a kereszténység felvétele után is, nem ismerték a feudális jellegű, feltételhez kötött birtoklási formákat. A társadalom túlnyomó többségét kitevő parasztság személyükben szabad emberekből állott. A szabadokat nem tudták alávetni a nemesek, mint másutt Európában a középkorban, azonban ők sem voltak egyenlőek.
A jobbágyság ismeretlen volt, a nagyobb földbirtokosok bérlőknek adták ki földjeiket, vagy saját kezelésű majorságokat alakították ki, amit alapvetően szolgákkal műveltek meg. A szolgák társadalmi csoportja tulajdonképpen a korábbi rabszolgaságnak felelt meg. A kora középkori vikingek rablógazdálkodása nagyrészt rabszolgák szerzésére, a velük folytatott kereskedelemre alapult, és közülük sokakat végül a nagy földbirtokosok földjein foglalkoztattak.
A skandináv királyságok a kora középkorban kialakult nagyobb területi egységekből, a landokból álltak össze. A 10. században minden land élén egy-egy jarl állt.
Az egységes királyságban a jarlok helyett a tartományok élére szintén ősi hagyományokra visszatekintő választott tisztségviselő, lagman került. Ők voltak azok, akik a tartományi népgyűlésen mindenki számára felidézték a szokásjogot, azokat ismertették, értelmezték. A lagmant részben a tartományi gyűlésem, tingen választották, részben pedig kinevezték.
Svédországban a királyválasztásra kijelölt napon mindegyik lagsagából a lagmannak, továbbá 12 bölcs embernek kellett megjelennie a Mora mezei gyűlésen, Uppsalától délkeletre. Az első szavazatok leadása a „házigazda” Uppland főbíráját és a vele érkezett 12 embert illette, a sor végén pedig Västmanland küldöttei álltak.
A király megválasztását követően a lagmanoknak és a lagsagák jelen lévő küldötteinek a tartományban élők nevében, az alattvalók képviseletében hűségesküt kellett tennie.
A megválasztott király kötelessége volt az ország bejárása lóháton, az eriksgata nevű körutazás megtétele. Országjárása során a király minden tartományban ígéretet tett koronázási esküje megtartására, illetve fogadta az alattvalók hódolatát.
Az állam központi irányítása szempontjából a legfontosabb igazgatási egységek a várkörzetek voltak. A király ezekre építette fegyveres hatalmát, és a várkörzetek vezető tisztségviselői helyben a király képviselői voltak. Ez a tisztség ugyanakkor a nemesek számára hatalmi, gazdasági pozíciójuk erősítését is jelentette.
Uppsalláról és az istenimádatról kicsit bővebben:
Az első házak az 5. században jelentek meg ezeken a területeken, és a 13. század elejére a Fyuris folyó partján fekvő helyi falut Kelet-Arosnak nevezték el. A vikingek számára különleges jelentőséggel bírt Uppsala temploma (a mai Svédország területén), amely eredetileg a maitól mintegy öt kilométerrel északabbra feküdt. Azon a helyen, amelyet ma Ó-Uppsala (Gamla Uppsala) névvel illetnek, és amelyet régen Östra Arosnak neveztek.
Kilencévente itt ülték meg a törzsek közös ünnepét, ahol a rituálék fontos elemét képezték az egyéni és közösségi áldozatok bemutatásának.
Minden kilencedik évben, a téli napfordulót jelentő Yule ünnepség alatt a vikingek többek közt férfiakat áldoztak fel az uppsalai templomban. A fejeket az isteneknek ajánlották fel, és az áldozatok testét a templom melletti ligetben akasztották fel. Az ünnepség kilenc napig tartott, és összesen 81 áldozatot jelentett.
A templom „oltárán" szinte minden fajból felajánlottak kilenc hím egyedet az isteneknek: kosokat, kecskéket, kutyákat, bárányokat, lovakat és embereket egyaránt. Végül az áldozatok testét a templom melletti ligetben akasztották fel a fákra.
Áldozataikkal és imádságaikkal „a tél sötét erejének további terjedését" kívánták megakadályozni és fényt, világosságot kértek. Az ünnepség három naptól három hétig is eltarthatott. Az Áldozat napját január 12-én ünnepelték. Majd hálát adtak a nappalok folyamatos hosszabbodásáért a tél sötétjével szemben.
A rítus híre messzire, még az egykori arab világba is eljutott. Nemcsak a vikingek, hanem ők is hittek abban, hogy a halhatatlan isteneket csak úgy lehet kiengesztelni, ha emberéletért emberéletet adnak cserébe.
A skandinávok számára a vérségi kötelék szent volt és sérthetetlen. A harcos meghalhat, de a nemzetség a halála után is fennmarad. A család nyújtotta a legfőbb védelmet és támaszt. A viking egyik legfőbb kötelessége volt ápolni a családi, baráti kapcsolatokat, hiszen e nélkül egyedül maradhatott a veszélyek közepette. Életét a nemzetség szokásai, törvényei határozták meg, s ezek megsértése beláthatatlan következményekkel járhatott. A nemzetségből való kiközösítés egyet jelentett a hontalansággal, a biztos halállal.
Az ilyen szoros nemzetségi kötelék azonban veszélyeket is rejtett magában. A viking erkölcs megkövetelte a becsületen esett folt vérbosszúval történő lemosását. Legyen az akár a legkisebb sértés, súlyos bántalomnak tekintették, amely bosszúért kiáltott. Ez alól a nemzetség egyetlen tagja sem vonhatta ki magát. Emiatt az erkölcsi kényszer miatt sok háborúskodás tört ki nemzetségek között, amely gyakran túl élte a sértő felet is. A viking kor végére a bosszú helyét átvette az anyagi jóvátétel, amelynek nagyságát a thing határozta meg. De ez nem lett általános, csak nagyon kevés ügyet sikerült ilyen módon elintézni.
Felhasznált irodalom:
1. Benkő Martin: Betekintés a skandináv jogrendszerekbe
(https://www.ojji.u-szeged.hu/images/dokumentumok/CLWP/benko_skandinav.pdf)
2. Wikipédia: Svédország társadalma a középkorban (https://hu.wikipedia.org/wiki/Sv%C3%A9dorsz%C3%A1g_t%C3%A1rsadalma_a_k%C3%B6z%C3%A9pkorban)
3. Jeki Gabriella: Kilencévente nyolcvanegy véráldozat az istenekben (https://www.origo.hu/tudomany/20180515-az-aldozatok-testet-a-templom-melletti-ligetben-akasztottak-fel.html)
4. Uppsala
(https://nr-gazeta.ru/hu/uppsala-provincialnyi-staryi-gorod-shvecii-uppsala.html)
Készítette: Varga-Takács Georgina
PTE ÁJK jogi képzés hallgatója
Szombathely, 2022. február 13.
