Buona giornata! Vagyis: Szép napot!
Kezdhetném így is, hisz Elizabeth Gilberthez hasonlóan én is Olaszországban találtam meg a pozitív életérzést, önmagamat, vagy a Dolce Vitát.
Nem azért járom minden évben ugyanazt az utat, hogy felmutassak egy 1 hetes nyaralást az ismerőseimnek a közösségi oldalon, hanem hogy élményekkel gazdagodjak együtt a családommal. Valószínűleg nem csak én szerettem bele az olasz életérzésbe, de ezt kis családom másik kettő tagja talán sosem vallja be.
Nem kimondottan a tenger és a napozóágy kényelme visz Olaszországba. Persze az sem marad ki abból a pár napból, hogy délutánonként amikor a férjem és a kislányom önfeledten játszanak a sós habokban és le akarják körözni egymást az úszás terén, én a napágyon elnyúlva az éppen aktuális kedvenc könyvemmel vagy magazinommal a kezemben közben alattomosan szemlélem az embereket a napszemüvegem mögött.
Az ifjú pár, akik már nem is annyira ifjúk, de felül semmiben, alul mindketten tangában csókolóznak a vízben, de csak bokáig mennek bele, majd mikor kiszakadnak egymás öleléséből alaposan körbenéznek, hogy a leghátsó sorokban is biztosan látták őket. És ott a két turista srác, akik talán egy órával ezelőtt érkeztek ide, alig tudnak elszakadni a tenger látványától, leterítik kopott polifoamjaikat, lehúzzák szakadt farmerjüket ami alatt már ott a fürdőnadrág és irány a tenger és a csajok! Apropó csajok: akik a bazársoron először bevásárolnak legalább három garnitúra bikinit, a legújabb O’bag táskával és Miss Sixty napszemüvegben elfoglalják helyüket a homokos part kellős közepén, közel a vizimentők emelvényétől, majd az első Aperol Spritz után már egyre hangosabban kacagnak és lekerülnek a bikini felsők is.
És akkor megjelennek a „barátaim”, ahogy férjem viccesen mondani szokta, azaz a mozgóárusok, azokból is a táskások. Igen, engem be lehet palizni, mindent megveszek! Férjem szerint már a homlokomra van írva… Kezdődik a kommunikáció: - Először közömbösen visszautasítom, hisz még van néhány napom, hogy ha a bazársoron mégsem találok „fogamra valót”, akkor marad az én lelkes fekete bőrű kofám. Azért persze a napszemüvegem mögül végigszemlélem a kínálatot. Szerintem észreveszi az árus, mert visszafordul és kezdődik az alkudozás. Én rámutatok egyre, megkérdezem az árát, majd kicsit sokallom, rámutatok egy másikra, majd megint visszautasítom. Aztán jön a homokba írás, vagyis lejjebb viszi az árakat, gyér olasz tudásommal már nem tudom követni a számokat, így hevesen rajzolunk a homokban, majd megérkezik a férjem, én ártatlanul rápillogok és ő megrántva vállát kifizeti nekem a táskát.
Aztán az új táskával a vállamon, vagy a kezemben, vagy az alkaromon (mert ott a legnőcisebb) elindulunk a városnézésre. Na de ne gondolja a Kedves olvasó, hogy csak a bazársor létezik… Nem, mi az óvárost keressük mindenhol, a szűk sikátorokat, a kis parkokat, a templomokat, kápolnákat, szobrokat és a temetőket.
Így igaz, egyik alkalommal Grado szigetén járva meglátogattuk a temető szigetet, ugyanis Gradot több kisebb sziget veszi körül és a város úgy épült meg, hogy a temető egy szomszédos szigeten kapott helyet. Hatalmas hófehér kerítés veszi körül nagy nyárfákkal övezve. A sírkövek a modern gránittól az öreg mohás műkőig fotókkal vannak díszítve. Az ember úgy érzi, hogy ismeri az itt eltemetett embereket. A temető túl végén van a kis kápolna szobrokkal és ólomüveg ablakaival. Ragyogó napsütésben az embert nem kapja el a szomorúság.
Grado szigetén a Sant Eufemia Basilica-ban látomásban volt részem. Azóta is olyan boldogan emlékszem vissza arra a pillanatra… Ez abban az évben volt, amikor drága nagyapám itt hagyott bennünket és nehezen tudtam feldolgozni az elvesztését, a hiányát. A templom tele volt turistákkal, az orgona mély hangon búgott és én csak mentem előre, a mellékoltárhoz, ahol Szent Eufémia szobra állt, alatta száz meg száz gyertyával. És akkor éreztem a hirtelen mély szomorúságot, melyet valami megfoghatatlan vidámság és béke váltott fel. A félhomályban a tömegben állva éreztem hogy itt van a nagyapám és tudtam hogy örökké itt lesz velem, mellettem. Bárhová megyek, ő velem marad. Nem tudtam visszatartani könnyeimet, csak peregtek végig arcomon egyre gyorsabban és sűrűbben. A templom ajtaján kilépve egy koldus asszony állított és ahelyett hogy kért volna tőlem azt mondta:-„ Perché piangere? Posso aiutarla?” (Miért sír? Segíthetek?) Én csak mosolyogva csóváltam a fejemet, ő visszamosolygott és továbbment. A kislányom mellém lépve megkérdezte, hogy miért sírok? Én csak annyit feleltem: -“ Találkoztam a Nándi papával!”
Ugyanakkor nagy hatással van rám minden egyes alkalommal Velence! Nem követem a japán turistákat, akik végigcsicsergik és hangos Ó-val meg Á-val rácsodálkoznak mindenre amit az idegenvezető mond. Nem követem a németeket, akik fegyelmezetten vonulnak végig a műemlékek előtt és mikor pár perc alatt megszemléltek valamit már ki is pipálják képzeletbeli noteszukban. “Na ezzel is megvolnánk!”
Én az a tipikus gyerek vagyok, a Szent Márk tér kellős közepén széttárt karokkal csak forgok és forgok és hálás vagyok hogy itt lehetek, a Dózse palota szomszédságában, a lagúnák városában és élvezem az útat a Marco Polo fedélzetén, pedig már zöld vagyok a tengeribetegségtől.
Este pedig egy finom vacsora után, mikor már megettem a spagetti carbonara-t, belekóstoltam férjem pizza di pesce legjobb részébe és megettem kislányom maradék venus vongole croccante baguette-jét, férjem kezét fogva végigsétálunk a város főutcáján a tömeg sodor minket a zene irányába, a tenger felől hűvös nyári szellő fújdogál, gyermekünk a tér szökőkútjában pancsol még jópár bambini-vel és imádjuk az életet, a Dolce Vita-t!
