Az arany színű csavar gyorsan pörgött ki a helyéből és felemelkedett az antikolt barna tölgy koporsó fedele. Ott feküdt 74 évével, békés arcvonásokkal, a három barázdával homlokán, a rövid ősz hajával, melyet előtte két hete vágtam le.
Szép volt, az öregség minden szépségével, az öregség minden bölcsességével, amit elvitt magával és megannyi titok és tudomány, amit már sosem oszt meg velem. Nem éreztem a halál ridegségét, könyörtelen valóságát, csak a boldogságot, hogy még láthatom pár percig. Válaszoltam a temetkezési vállalat dolgozójának a kérdésekre, megerősítettem, hogy ő fekszik a koporsóban, majd amikor utoljára megsimogattam gyönyörű arcát a nylonon keresztül csak egy biccentéssel válaszoltam utolsó kérdésükre: „Lezárhatjuk?”
A T alakú csavarok hihetetlen gyorsasággal kerültek vissza helyükre és akkor éreztem újra azt a mérhetetlen fájdalmat a mellkasom közepén, amit akkor éreztem életemben először, amikor megtudtam, hogy elment.
Épp az orvostól érkeztem haza kislányommal, amikor férjemet hívta a sógorom, hogy nagyapámhoz rohamkocsi érkezett. Kapkodtam vissza magamra a ruhákat, hogy még a mentő előtt beérjek a sürgősségire a volt kollégákhoz és együtt mentsük meg papa életét. Ám a telefon ismét megszólalt és a férjem némán átölelt. Nem sírtam, hisz ott volt mellettünk a kislányom, aki szintén élt-halt a nagyapánkért. Aztán hihetetlen gyorsan cselekedtünk. A kislányomat kusza hazugságok közepette anyósomra bíztuk, majd rohantunk nagyszüleim otthonába. A folyosón feküdt, mintha épp csak elszundított volna. Mint ebéd után szokott, vagy amikor iszonyatos unalmas focimeccs van a TV-ben. Annyira szerettem volna újra látni a barna szemet azokkal az érdekes szürkés foltokkal. Szerettem volna hallani a hangját, ahogy azt mondja Cucikám, Ginuskám, a kislányomnak „Te Gyöngyvirág”. Rápillantottam szép ívű kezére, a hosszúkás formájú körmeire, amiket olyan nagy gonddal ápolt. A kezei, amivel megsimogatta lányom arany haját és azt mondta: „Te kis Buksi”.
De nem tette meg többé. Nem szólt, nem tárta ki erős karjait, hogy megöleljen, és nem figyelmeztetett, hogy: „Sírni csak a gyengék szoktak!”
S egy évvel később apámat is elkísértem végső útjára…
Azóta is ritkán sírok…
