Ahogy rákanyarodott az öreg nyárfákkal szegélyezett útra, furcsa szívdobogás fogta el. Oly régen járt már ezen a vidéke, oly sok minden történt a tizennégy év alatt, aztán mégsem. Ez a nyár más mint a többi, végre a maga ura lehet egészen. Az egyetem láncai lekerültek bokájáról, ám az élet csak most kezdődik igazán. Lehúzta a kocsi ablakát, a nyári szél belekapott mézszínű hajába és tudta, most érezte igazán, hogy hazatért. Az út mentén illatoztak a lila levendula ültetvények, apró madárraj röppent föl a távolabbi Külső-tó mocsaras világából és ott magasodott előtte a domb, az örök, az apátsággal a tetején, amely oly régóta ott áll és még ki tudja meddig magasodik ott, hogy őrizze a folyton változó vizet és az Ő emlékét.
Hamar beért a faluba, ilyen kora reggel még nem volt nagy forgalom, pedig már javában tartott a turista szezon. A főutca közepe táján egy alacsony, de takaros ház előtt fékezett, de mégsem szállt ki az autóból. A kapubeállón sárga kis Ford pihent, de a kapu nem volt kitárva így tudta, hogy a ház üres. Az udvaron a fű frissen volt nyírva, a millió színben pompázó futórózsák gondosan voltak ápolva, az ablakban muskátli piroslott. Gyönyörűen van gondozva mint – gondolta. Kicsit még gyönyörködött a házban és annak portáján, majd az út szélére járt a Wolksvagen bogárral és gyalog folytatta útját. Visszafelé indult, fel a dombon az apátsághoz. A templom alsó parkolójában már pihent néhány autóbusz, melynek hangos utasai fáradhatatlanul kattogtatták fényképezőgépeiket. Eszter ügyet sem vetett rájuk, csak sietve ment az öreg macskaköveken. Az apátság hatalmas, nehéz ajtaját épp akkor nyitották ki az érdeklődők számára, majd megkondult a harang, jelezve hogy délelőtt tíz óra van. A sétány a komor fáival, I. András és Anasztázia szobra, az apátság kő szegélye, a Balaton mit sem változott. Még az apró kövek is úgy zizegtek az ember talpa alatt, mint évekkel ezelőtt. Az egyik padon csinos asszony ült egyedül. Negyven évesnek sem látszott, pedig már közeledett az ötvenhez. Vállig érő barna haját megcirógatta a nyári szellő, világos kosztümje maga volt a tökély karcsú alakján. A vizet nézte tűnődve, egykedvűen, de amikor meghallotta a lépteknek kavicsok okozta zaját felkapta fejét és mosolyogva indult a fiatal lány elé.
- Sára! Tudtam, hogy itt talállak! – kiáltotta a lány és megölelték egymást.
Hosszasan borultak egymáshoz. A lány jóval magasabb volt az asszonynál, vékony, de erős csontozatú termetével.
- Gyere, ülj le ide mellém! – intett a pad felé az asszony és vissza is ült az előbbi helyére. – Csodálatos a tó idén is. Talán sosem tud megváltozni ez a táj. Lehet napfény, lehet haragos vihar, mindig ugyanolyan marad.
- Lehet. – mondta a lány halkan.
- Na de mi újság veled? A kezedben a diploma, vár az élet!
- Tudod Sára lehet, hogy nem változik semmi. Azt hittem az egyetem elhagyása után egyszerre belevetem magam a munkába, hisz hívott a társaság Olaszországba. Pompei, a múlt kutatása, de egy régész hogy kutathatja az ősi múltat, ha még a sajátját sem tette rendbe, ha még a sajátját sem ismeri? – és könnyes lett szürkéskék szeme.
- Nem tudom, hogy mit szeretnél igazából? Apád mindig őszinte volt hozzátok, mi is a nagyanyáddal együtt. – folytatta egykedvűen a nő.
- Nem lehetsz ilyen! A keresztanyám vagy! Félek megbirkózni a múlttal, félek emlékezni, ezért hívtalak ide. Mindig megértettük egymást, hát most is szükségem van a segítségedre, a támogatásodra!
- Rendben, bármit szeretnél én segítek neked! – hajolt a lány vállára Sára és némán figyelték egy ideig a lágyan hullámzó Balatont.
Már délfelé járt az idő, amikor elindultak az apátságtól lefelé, vissza a házhoz. Már nyüzsgött Tihany. Beindult a kisvasút tele vidám utasokkal, a vendéglők kinyitottak és szabadtéri konyhájuk illatozásával csábították befelé az éhes kirándulókat. A kapu nyitva volt, amikor a ház elé értek. Egy idős, nadrágtartós úr megviselt szalmakalappal a fején sietett eléjük hangos örvendezéssel
- Esztike! Sára asszony! Már úgy vártuk magukat! Hol jártak eddig? Mondtam az én Bözsémnek, hogy Biztosan a vásáron barangolnak, ha ez a két autó itt áll üresen!
- Csak az apátságnál voltunk Sanyi bácsi! – mosolygott Eszter és belekarolt a hajlott hátú öregbe.
Elindultak mindhárman a házba. Hűvös volt odabenn. A tágas előszoba étkezőasztala már meg volt terítve, szemben a kicsi konyhából finom illat áradt. A ház sem változott, a berendezés is olyan volt, mint tizennégy évvel ezelőtt. A falon kakukkos óra és népművészeti faragványok, a nappaliban az antik bútorok.
- Hol vagy Bözsém? – kiáltotta Sanyi bácsi és hol jobb, hol bal lábára nehezedett.
Az emeletre vezető fa lépcső megnyikordult és nehéz léptekkel, a korlátba kapaszkodva, szinte rettegve a leeséstől megjelent Bözse néni. Még mindig terebélyes asszony volt, sötétkék ruhában, derekára fodros hófehér kötény kötve. Őszülő haja a feje tetején kontyban végződött, piros arcán verejtékcseppek csillogtak.
- Máriám segíts meg! – kiáltotta és az ég felé emelte húsos kezeit. – Micsoda nagy lány lett belőled Esztike! – és hatalmas csókot nyomott a lány színtelen arcára.
- Nagyon kitett magáért Erzsike! – mosolygott Sára, de kissé hátráló mozdulatot tett, hogy kivédje az esetleges csókot.
- Ez csak természetes! Esztike már a múlt héten jelezte nekünk, hogy érkezik és a drága Zoltán is figyelmeztetett bennünket, hogy készítsük el a házat!
Eszter az apja nevének hallatán komor és gyors pillantást vetett keresztanyjára, majd az étkezőasztalra nézett. Bözse néni látta az éhes pillantást és a konyhaajtóhoz lépett.
- Foglaljanak helyet drágáim! Hozom a finom újházi tyúkhúslevest, a ropogós kacsát és a palacsintát!
Bözse néni amilyen nehezen mozgott a lépcsőn, súlya ellenére olyan sziporkázó léptekkel járt-kelt a szilárd talajon. Serényen kirakta az ételeket a két nő elé az asztalra, majd az ajtó felé terelte urát.
- Most megyünk, nem zavarunk tovább! Az ágyneműt elkészítettem Esztikének az emeleti szobában, Sárikának pedig idelenn! Ha bármire szükségük van, csak kiáltsanak át, Sanyi egész nap az öreg cseresznyefa alatt üldögél.
- Ha egész nap ott üldögélnék, rád omlana a ház Bözse! – morgott az öreg majd megemelte a kalapját és távoztak.
A két nő kicsit megkönnyebbült. Bözse néni hangos és sokbeszédes teremtés volt, és ez a tulajdonság sokszor túlszárnyalta a segítőkészséget és kissé tolakodóvá is tette. Egy ideig némán falatozta. Eszter folyton körbe-körbenézett a házban és titkon azt várta, hogy mikor rohanják meg végre az emlékek, melyektől félt is. Ám egyelőre nem történt semmi, így keresztanyjára tévedett tekintete, aki a pirosra sült kacsahúst marcangokra szedte tányérján és anélkül, hogy egy falatot is a szájába vett volna, a cafatokat ide-oda tologatta.
- Nem ízlik? – kérdezte mosolyogva a lány.
- Ha tudnád, mennyire utálom a kacsasültet! Még szerencse, hogy desszertre is jutott ideje a jó Erzsikének, így nem halok éhen!
A mosogatást már ketten végezték és megbeszélték, hogy a következő néhány napban nem kérik a szomszéd nénike segítségét. Eszter gondolkodni akart, elrendezni lelkében a káoszt, amit az egyetemi évek és a család folyton rohanó élete teremtett. Remélte, hogy ezen a helyen kicsit együtt lehet elhunyt anyjával, vagy legalábbis sikerül reá emlékezni. Sára pihenni szeretett volna. Örült, hogy keresztlánya hívása kimozdíthatta az otthoni egyhangúságból, a betegség és a halál közelségétől. Az apósa nemrég halt meg, az anyósa betegen feküdt hol náluk, hol a kórházban. Most is a férje van mellette, de a biztonság kedvéért fogadtak egy házi ápolót is.
Eszter kicsomagolta holmiját a tetőtéri szobában, ami gyakorlatilag csak egy hálófülke volt. Egy fenyő gardróbszekrény, ugyanolyan ággyal és éjjeli szekrénnyel. Az ablak alatt egy hintaszék állt, melybe helyet foglalt és nyikorogva hintázni kezdett. A fal fehér volt, apa mániája hogy soha, semmilyen körülmények között nem kevertetünk színt a festővel. Festék … tévedett tekintete a falon pihenő képre, mely a Balatont ábrázolta káprázatos színekben, ahogy a lenyugvó Nap sugarai megérintik a tavat. Micsoda színek, a valóságban a Nap bizonyára zokogna, ha meglátná ezt a festői fantáziát. Zokogna, hogy ő így, ilyen formában soha nem tud esténként elköszönni a Balatontól. Úgy nézte a képet, hogy észre sem vette az ajtó nyílását s hogy belépett Sára átöltözve hosszú len ruhában, kezében szalagos szalmakalappal.
- Te még át sem öltöztél? – szólt az asszony.
- A képet bámulom, olyan lenyűgöző, bár színeivel távol áll a valóságtól, mégis olyan érzésed támad, hogy a Nap tényleg ilyen fénnyel nyugszik le a tó mögött.
- Ez anyád! – mondta csendesen Sára – Minden festménye a színek özöne, ami simogatja a szemet és az elmét. Emlékeztél erre a képre?
- Talán. Homályosan előttem vannak a festmények, de apa nem segített soha az emlékezésben. Otthon nincs egy sem.
- Mi van apád és közted? Összevesztetek?
- Úgyis tudod, hogy milyen! – rántott vállán egyet a lány és kiszállt a székből, ami öregen, fáradtan megreccsent.
- Miért milyen? Nem akarok ítélkezni, nem vagyok veletek folyton, de ahhoz elég sokat találkozunk, hogy tudjam milyen ember!
- Miklósból építészt faragott. Még nincs is diplomája, de már kapott egy irodát a vállalatnál. Folyton együtt vannak, otthon csak a munka, a házak, a tárgyalások. Most meg haza hozta az öcsém a nőjét, aki apa szerint igazán jó választás! – dohogott a lány.
- Apád álma teljesült, amikor megszülettetek. Sokat ábrándoztak arról édesanyáddal, hogy az elsőszülött gyermekük lány, a másik fiú lesz. Példaértékű, ahogy neveltek benneteket, ahogy felépítették az életüket és megteremtették az egész családnak a maximumot. Aztán a sors közbeszólt és elvette tőletek anyátokat … - állt meg egy pillanatra Sára, vett egy mély lélegzetet és lesütötte szemét - … és apátoknak kellett átvenni minden feladatot. Soha nem akarta, hogy segítsünk. Konok ember volt, amit a fejébe vett, meg is valósította. Még a saját anyját is visszautasította, aki élt-halt hogy segíthessen, aztán meg mondhatja fűnek-fának. Az, hogy apád ilyen, hát az élet megkeményítette, de értetek tesz mindent a mai napig.
- Tudom, én nem szeretnék hálátlan lenni …
- Ő soha nem vár tőled hálát! – vágott Eszter szavába az asszony.
- Te nagyon jól ismered az apámat!
Sára megsimította a lány aranyló haját és a hirtelen rátörő emlékek mosolyt csaltak arcára.
- Szinte még gyerek voltam amikor Zoltánt megismertem anyád hódolója, majd udvarlójaként. Lágy, őszinte szerelem volt az övék. Ők folyton terveztek. Úgy építették a közös jövőt, mint egy gyerek az építőkocka várat. Lépésről-lépésre, megfontoltan, nyugodtan a szülőket mindenre felkészítve. Minden esemény a szemünk előtt zajlott, egyértelmű volt hogy én leszek a kislányuk keresztanyja. Amikor én kifutottam a szülés behatárolt idejéből mindjobban felétek fordultunk Andrással. Így ti letteket az igazi családunk! – sóhajtott – Na de elég a fecsegésből, öltözz át és megbeszéljük hogyan tovább!
- Benéznék a műterembe! – szólt Eszter, miközben ruháit válogatta.
- Rendben, addig én megkeresem a kulcsokat a nappali fiókos szekrényében!
A műterem a tetőtér hátsó felében volt berendezve. Nóra mindig egy csendes, de világos helyet keresett magának és a munkájának. Így amikor megvették az öreg, lepusztult parasztházat, a felső szintet ő álmodta meg. Így a lépcső mellett egyszerre a gyerekszoba kapott helyet, amin egészen kicsi korukban a két testvér közösen osztozott. Azután következett a fürdőszoba, majd egy egészen kicsi nyitott pihenő, vagy TV sarok és a nagy, mahagóni színű kettes ajtó, ami előtt Eszter várakozva álldogált. Egy pántos, hófehér, hosszú ruhát vett fel, ami még jobban hangsúlyozta bőre halványságát, magas és karcsú alakját. Aztán Sára is megérkezett kezében a kulcsokkal. Gyors mozdulattal elfordította a zárakat és a szárnyas ajtó nyikorogva feltárta kincsét. A falak kisebb-nagyobb festményekkel voltak tele, a színek kavalkádja vonzotta a tekintetet, akár az egykori gyerekszoba naplementés képe. A keretek mesterien voltak megmunkálva, amit egy helybeli képkeretező vállalt annak idején. A szoba közepén három festőállvány pihent, rajtuk keret nélküli művek. Egy szénrajz mutatta arcát, egy befejezetlen festmény, egy pedig a portré. Az egymással szemben elhelyezkedő két-két tetőablak árasztotta a napfényt, mely szinte estig természetes valójukban világította meg a képeket. Az ajtó melletti sarokban egy rattan ülőgarnitúra volt elhelyezve, ahová Sára helyet is foglalt.
- Gyönyörű! – mondta csendesen.
- Csak állok és úgy érzem mintha most járnék itt először. Mintha ez nem is a mi házunk lenne. – hebegte Eszter.
- Így még tényleg nem láttad! Zoltán igyekezett galériává alakítani a szobát úgy, hogy a lényeg ne változzon. Úgy akarta meghagyni, ahogy anyád dolgozott velük.
Eszter a műterem közepén állt és tágra nyílt szemekkel figyelte a festményeket. A legtöbb a Balatont ábrázolta, volt ami a Belső-tavat jelenítette meg. A lány a festőállványon nyugvó szénrajz felé vette az irányt, de érezte hogy lábai elnehezülnek. Lassan Sára felé fordult, aki azonnal tudta, hogy beszélnie kell.
- Igen, ez az egyetlen kép róla. Soha nem szeretett portrékat festeni, ő a tájak szerelmese volt. Ez nem sokkal a halála előtt készült, itt már nagyon sovány volt.
A szürkés-fekete rajz így is jól tükrözte a betegség okozta változást. Szeme karikás volt, arccsontja kissé előemelkedett. Szája szegletében mély, szomorú barázda húzódott. Fején kendőt viselt, ami a KEMO terápia okozta hajhullást takarta.
- Mégis van az arcán valami határozottság, valami keménység. – szemlélte a lány, de hangja egyre halványabb lett.
- Kemény volt. – suttogta maga elé Sára, majd zavartságát leplezve felugrott a fotelból és egy gyümölcsös kertet mutató képhez lépett – Ez dédnagyanyád kertje! Te már biztosan nem emlékszel az ott eltöltött vidám nyári napokra! Nóra imádott ott lenni. Ugye milyen színes és vidám? Egyetlen felhő sincs az égen! És ha hiszed, ha nem ez tényleg ilyen is volt.
Eszter mosolygott, de nem szólt semmit.
- Ez meg a levendulás, aminek illatos ültetvényei közt te futkosol! – Mutatott egy másik festményre, ahol a lila levendula sorok között messze egy rövidszoknyás gyerek alakja tűnik fel.
- Én? – nézett elképedve Eszter.
- Te bizony! – karolta át a lány vállát Sára – Ezt a festményt neked készítette!
- Nekem? Soha sem tudom neki megköszönni!
- Ez pedig a füredi part! Gondolom, ezt felismered? – vágta rá Sára nyomban, hogy a szomorúság csendjét ismét megtörje.
Sokáig álltak némán, de mégsem olyan csüggedten, a helyiségben szemlélve a festményeket. A színek, amit a művész oly merészen használt és felvállalt, most nyugalmat és vidámságot sugároztak a vászonról a szemlélő felé. A képek sokat elárultak készítőjükről: a táj iránt érzett végtelen tisztelet, szeretet, az átélt gyönyörű percek, az élet szeretete, és a fájdalom átélése amit a rajz hűen visszaadott.
- Még maradsz? – szakította félbe a gondolkozást az asszony.
- Visszamegyek a szobámba, azt hiszem lefekszem egy kicsit, olyan tikkasztó ez a hőség és a fejem is megfájdult. – motyogta Eszter.
- Jó, én kimegyek a közeli cserepeshez, hátha be tudok gyűjteni valami újat!
Feküdt az ágyon, de nem tudta lehunyni szemét. Folyton a naplementés festményt figyelte és az anyjára gondolt. Nem tudott visszaemlékezni arra az időre, amikor anyja a műteremben dolgozott. Lehet, hogy sosem látta őt festeni? Az lehetetlen, csak ő még annyira gyerek volt, meg aztán az utolsó hónapokat külön töltötték. Ők Pesten maradtak, hisz ott volt az iskola, apának a munka, ezért segített annyit Sára és a nagyi. Tudták, hogy anya nagyon beteg, a hétvégéket általában együtt töltötték hol Tihanyban, hol Pesten. Annyira próbált jókedvű lenni, gondoskodó, de ők érezték rajta a mérhetetlen fáradtságot és ott volt az a barázda is … Igen, most tisztán látta az anyját maga előtt. Vagy világoskék, vagy fehér kendőt viselt a fején, arca olyan volt akár a viasz. De nagy, kerek szemei mindig festve voltak. Arra annyira ügyelt, hogy smink legyen az arcán, így a betegség nyomait valamelyest el is tudta fedni. Nézte a festményt, szemei könnybe lábadtak de mégis boldog volt, hisz visszatért az anyja az emlékeibe.
Aztán a másik pillanatban felkelt az ágyról, leakasztotta a képet és befutott a műterembe. Egyenesen neki a levendulás képnek és megcserélte a kettőt. Úgy döntött, hogy a neki festett művet egyelőre a szobában fogja őrizni, majd hazaviszi Pestre. Hisz senkit sem érdekel, hogy milyen festmények lógnak a műteremben, senkit sem érdekel hogy a tetőtéri szoba fala üres, vagy hogy ő miért viszi magával a levendulás képet. Mindenki el van foglalva a maga kis világával, mindenki csak a saját ügyeivel törődik és senkit sem érdekel az Eszter legújabb őrülete, azaz hogy „lopott” egy festményt az anyja műterméből. Ilyen kusza gondolatokkal volt tele a feje, miközben az ágyára kucorodva az ölében a tarka festménnyel, közelről szemlélte a színeket, a formákat, a jelenetet, de minden egyes mozdulatnál apró zörej hallatszott a keretezett festmény belsejéből. A lány forgatta, forgatta a képet s mikor megbizonyosodott a felől, hogy a hang tényleg létezik, finoman lepattintotta a keret préselt lemez hátulját. A vászon és a lemez között három levél pihent, sárgult borítékjai gondosan lezárva, rajtuk a címzett neve: Eszter. A lány abban a pillanatban tudta, hogy a találkozás rég halott anyjával most érkezett el. Végre kettesben lehet vele, végre megismerheti a múltat, és azt az asszonyt akit a világon a legjobban szeretett, az édesanyját. Remegő kézzel rakta vissza a keret hátulját és akasztotta fel a képet a falra. Simogatta a borítékokat, csókolgatta a megsárgult lapokat, majd párnája alá rejtve a nagy izgalomtól mély álomba zuhant.
Sára a reggeli kávéját kortyolgatta éppen, amikor a lány már felöltözve jött le a tetőtéri lépcsőn. Sortot, vékony trikót és edzőcipőt viselt, haját copfba kötötte.
- Kirándulást terveztél mára? – mosolygott a keresztanyja és egy bögre kávét töltött, majd az étkező egyik székére mutatott.
- Nem, csak a Belső-tóhoz megyek. – mondta csendesen a lány.
- Jó, nekem az is megfelel! – vágta rá az asszony – Egyébként este vártalak a vacsoránál. Gondoltam vagy bekapunk valamit a TV előtt, vagy elmehettünk volna egy vendéglőbe. Mivel nem jelentkeztél, felmentem érted de te olyan mélyen aludtál!
- Ne haragudj, szerintem most jön ki rajtam az egyetemi hajtás. – hebegte Eszter.
- Mikor akarsz indulni a tóhoz? Ott nincs sok látnivaló, utána merre menjünk?
- Egyedül mennék! – vágta rá Eszter.
- Hát … - dadogta Sára – persze, én akkor kitalálok valamit. Azt hittem szükséged van rám!?
- Kérlek Sára ne érts félre! – szólt esdeklő hangon a lány – Most úgy érzem pihenni szeretnék, de egyedül akarok lenni.
- Igen, megértem! Akkor én elmegyek Füredre, Edit a héten ott ad koncertet szinte minden este, tudod a bor napokon!
- Edit? – nézett a lány.
- Hát nem emlékszel rá? Edit néni, a hegedű virtuóz! – nevetett Sára.
- Ő még mindig koncertezik?
- Ugyan te lány! – emelte fel a hangját az asszony – Ne sérts meg kérlek! Csak negyvenhét évesek vagyunk!
- Bocs Sára, csak olyan régen hallottam Editről! – tűnődött a lány és kiitta kávéját.
A tó lágyan hullámzott Tihany látképében. Néha vadkacsák landoltak felszínén, kikötött csónakok nyikorogtak a hullámok hátán. A part békés volt, a délelőtti órákban még nem jártak arra a turisták, így Eszter nyugodtan átadhatta magát a leveleknek és a gondolatainak. Pokrócot és kis piknikkosarat vitt csak magával és hálás volt az egyedüllétnek.
A három levél ott hevert előtte, rajtuk három dátummal: 1994. szeptember 6, 7, 8. Emlékezett ezekre a dátumokra, ekkor anyja már nem lakott velük Pesten. Ekkor már nagyon elragadta a betegség, hisz 1994. október végén már temették. Óvatosan nyitotta fel a legkorábban íródott borítékot és egy ideig a betűk formáját figyelte melyek hol szabályosan álltak, hol ide-oda dőltek. Bizonyára elfáradt írás közben.
„Drága Eszter!
Valami azt súgja most már napok óta, hogy nincs sok időm ezen a világon, de még nem készültem fel az indulásra! Nem mehetek el úgy örökre, hogy nem osztom meg a gondolataimat, az érzéseimet és az életemet Veled, az egyetlen lányommal. Úgy intézem a találkozást, hogy már felnőtt nő legyél amikor megtalálod ezeket a leveleket, hisz még kislány vagy akit a távozásom így is mélységesen megrendít és tudom a miértekre próbálod megkeresni a választ. Hidd el nem lehet. Már én is próbáltam, de rájöttem felesleges. A betegség nem válogat, s bármennyire szerettelek volna felnevelni titeket, nézni ahogy cseperedtek, élitek a mindennapokat, mégsem tehetem. Pedig mennyire vártam, hogy megszülessél, hogy kisbabám legyen!
Már nem voltam gyerek, amikor elterveztük az édesapáddal hogy gyermeket szeretnénk, ám mindig közbeszólt valami. Vagy az ő munkája, vagy az enyém nem engedte, hogy megfoganj. Sokat vártam, türelmetlenkedtem, csalódtam, majd munkát változtattam a cél érdekében, de hiába. Aztán megfordult a fejemben az örökbefogadás gondolata. Annyit töprengtem ezen a lehetőségen, hogy gyökeret is vert az agyamban a terv. Utána olvastam, érdeklődtem mit kell tenni a leendő szülőknek, de tudtam nehéz fába vágom a fejszémet. Apád támogatott volna, ő olyan jó ember volt mindig, folyton a vágyaimat leste és azokkal élt, így ezt is elfogadta volna. Aztán amikor a bánat teljesen elhatalmasodott rajtam, elmeséltem a nagyanyámnak a tervemet. Ő vígasztalt, nyugtatott hogy ne adjam fel a reményt, előbb-utóbb lesz babám.
Aztán egy délelőtt munkába menet furcsa érzés kerített hatalmába. Még magamnak sem mertem megfogalmazni az állapotomat. Mikor a remény valósággá vált olyan boldogok voltunk édesapáddal, hogy a világnak kiáltottuk volna szét örömünket. A boldogságot, aki Te voltál!
Szeretlek!
Anya”
A lány óvatosan összehajtotta a levelet, letörölte arcáról a sós könnycseppeket és felnézett a nyári tájra. A Belső-tó szürkéskék színben hullámzott, mögötte a nyár ezernyi színében pompázó tihanyi táj. Anyja imádta ezt a vidéket. Fiatalon néhány nyarat itt töltött apával, aki akkoriban csak az udvarló szerepét töltötte be. Akkor tervezték el nagy álmodozva, hogy öreg napjaikat itt élik le. Ám a szerencse bekopogott az ajtajukon és a házasság után Zoltán jó üzletet látott az építőiparban és megvehették a parasztházat. De hol van a hőn áhított öregkor? Az asszony már tizennégy éve halott, élete legszebb éveiben, munkássága legtermékenyebb korszakában hagyta itt e világot. Miklós csupán hét éves volt, egy évismétlő elsőosztályos kisdiák. Anyját ritkán látta, akkor is fáradtan, szürkén, megtörten, aki hamar elfárad a fogócskában és hamar feladja a társasjátékot. Nagyszülők jöttek, nagyszülők mentek, mindenki kedves volt, de szomorú. A fiúcska sokat betegeskedett, társaitól minden kósza vírust elkapott, majd anyja halála után mély depresszióba süllyedt. A leghűségesebb látogató az otthonukban hosszú hónapokon keresztül a gyerekpszichiáter lett. Eszter tíz évesen nyitott és közlékeny volt az orvossal, ám Miklós egy feltörhetetlen dióhoz hasonlított. Ám a hosszú beszélgetéseknek meg lett az eredménye, a fiú tekintete lassan megváltozott, figyelme éberebb lett, elméje tágabb. De a sok iskolai hiányzást évismétlés követett, a továbbiakban sikerült megbirkózni a többi akadállyal. A lány másképp élte át a szörnyű időszakot. Vitatta élet és halál értelmét, kérdésekkel bombázta környezetét és mindig a miérthez tért vissza. Könyvekbe temetkezett, kerülte az embereket, még a saját korosztályát is. És apa … apa teljesen összeomlott, hetekig nem ment be a céghez, de valahol mégis tudta hogy talpra kell állni hisz ott a két gyerek, a számlákat fizetni kell, és az élet nem áll meg. András, Sára férje abban az időben sokat segített apának, így gyermekkori barátságuk talán ekkor szilárdult meg igazán.
Eszter nem tudta, hogy mihez kezdjen most. Folytassa a levelek olvasását, vagy menjen vissza a házba és birkózzon meg az eddig előbukkant emlékekkel. Aztán mégiscsak elővette a második borítékot és nagy sóhajt követve nekikezdett az olvasásnak.
„Édes Kislányom!
A várandósság leggyönyörűbb napjait éltem át, miközben te egészségben és nyugalomban fejlődtél. Talán életem leggyönyörűbb és legfelszabadultabb nyarát akkor töltöttem a nagyszüleimnél, akik lesték minden kívánságomat. Gyorsan elrepült a várakozás időszaka, majd a nem éppen komplikációmentes szülés után jöttek a kettesben eltöltött hétköznapok.
Mi ketten olyanok voltunk, mint a barátnők. Játszottunk, nevettünk, te hősiesen tűrted ha nekem dolgom volt, minden olyan egyszerűen ment. Gyorsan cseperedtél, de egy testvért is akartunk neked, egy barátot, egy társat, így megérkezett Miklós. Drága fiúcska volt, akit védtél, pátyolgattál és alig vártad hogy játszhassatok együtt. A legvidámabb nyaralások akkor együtt, négyesben szinte meseszerűek voltak. Talán még emlékszel rá! Bár tudnám hol tart az életetek! Mindig arról álmodtam, hogy művész leszel. Nem kívántam hogy engem kövess, ragadj tollat és írj! Fogj hangszert és zenélj! Tervezz ruhákat és járd a világot! Annyi mindent elképzeltem, amit sosem fogok meglátni! Miklós más, őt mindig apád mellé szántam és bízom abban, hogy ők ketten jól megértik egymást. Neked hiányozni fog az anya, így Sárát megkértem, hogy segítsen téged. Most azt gondolom, hogy mindent elterveztem és mindent előkészítettem így a halál előtt. Aztán mégis rá kell jönnöm, hogy igazán semmit sem tettem. A sorsot nem tudom irányítani és minden kifolyik a kezeim közül.
Már csak azt kérem az Istentől, hogy óvjon és tartson össze benneteket miután én végleg elmegyek.
Szeretettel ölel: Anya”
folyt. köv.
