Ahogy rákanyarodott az öreg nyárfákkal szegélyezett útra, furcsa szívdobogás fogta el. Oly régen járt már ezen a vidéke, oly sok minden történt a tizennégy év alatt, aztán mégsem. Ez a nyár más mint a többi, végre a maga ura lehet egészen. Az egyetem láncai lekerültek bokájáról, ám az élet csak most kezdődik igazán. Lehúzta a kocsi ablakát, a nyári szél belekapott mézszínű hajába és tudta, most érezte igazán, hogy hazatért. Az út mentén illatoztak a lila levendula ültetvények, apró madárraj röppent föl a távolabbi Külső-tó mocsaras világából és ott magasodott előtte a domb, az örök, az apátsággal a tetején, amely oly régóta ott áll és még ki tudja meddig magasodik ott, hogy őrizze a folyton változó vizet és az Ő emlékét.
